Ghost Of You (5SOS fanfitcion)

31. Félsiker

- Csá – köszönt Luke-nak Calum, és mikor észrevett engem, egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel méregetett, de hamar összerakta a képet.

- Lyla, szia – intézte hozzám is a szavait.

- Meg sem lepődsz, hogy itt van? – értetlenkedett Luke a kanapéra ledobva magát.

- Azon lepődök meg, hogy még csak most ért ide – mosolyodott el halványan. – Ezt most nagyon elcsesztem, ugye?

- Nem Cal, nem azért jöttem hogy lebasszalak – néztem mélyen a szemébe. – Na jó, de azt későbbre tartogatom – reagáltam a vigyorára őszintén. – Azért jöttem, mert kíváncsi vagyok rá, hogy miért a legjobb barátaidtól kell megtudnom, hogy mi történik veled? Hogy elköltöztél? Te, aki nem tudsz meglenni a srácok nélkül és utálsz egyedül lenni? Hogy szakított veled az a csaj? – nem is méltattam annyira, hogy a nevét kimondjam, nem tudott érdekelni azután, amit művelt.

- Sajnálom, de legalább tényleg elcsesztem valamit – nevetett fel keserűen és a kanapéra ült, maga mellé húzva engem. – Tudod Lyla, nekem nem megy ez olyan könnyen, hogy kipakoljam az összes érzelmemet meg gondolatomat, sokkal könnyebben fel tudok mindent dolgozni ha van egy kis időm, egy kis csönd, egy kis magány körülöttem. Te úgy heversz ki valamit ha mindenkinek elmondod aki szembejön veled az utcán, én meg pont az ellenkező módon, kérlek, ezt fogadd el és legyél türelmesebb velem – akadt ki egy pillanatra, de láttam rajta, hogy megpróbálja összeszedni magát, és kedvesebben viselkedni.

- Én ezt nem tudtam, Cal, régen mindent megbeszéltünk... - akadtam el egy pillanatra. Vagy valami olyan nagy baj történt, hogy nem meri nekem elmondani, vagy egyszerűen ennyire eltávolodtunk egymástól, akárhogy is legyen, mindkét esetben majd megszakadt a szívem Calum láttán, aki a könnyeivel küzdve pislogott a plafon felé nézve.

- Megváltoztam, és te is megváltoztál – mondta halkan, miközben végre a szemembe mert nézni. – Ezt is el kell fogadnod. Rengeteg dolgot el kell fogadnod, főleg azt, hogy már semmi sem olyan, mint régen, amikor még egy csapat voltunk. Nem rohangálhatsz hozzánk mint valami hülye, és repülhetsz csak úgy ide – pattant fel mellőlem és még idegesebben nézett rám. – Tudod te mennyi pénzbe kerül ez? Mi lesz ha így folytatod, az összes félretett pénzedet elpazarolod a semmire? – csattant fel dühösen. Nem értettem a hirtelen témaváltást, de annyira mérges voltam miatta, hogy azonnal rákontráztam, hiába tudtam, hogy nem ez a helyes út, ha le akarjuk zárni ezt az egész ügyet.

- Igen, a megtakarított pénzemet, amit évek óta gyűjtögetek? Mert te úgy döntöttél, hogy körbeutazod a világot a legjobb barátaimmal – hangsúlyoztam ki, hogy nem csak őt vesztettem el amikor turnézni indultak, hanem mindenkit, aki fontos volt nekem – és bele sem gondoltál, hogy mi hagysz magad után? Nem igazán vetett fel minket a pénz, amiután anyáék kifizették az összes hülyeségedet, úgyhogy már gimis korom óta dolgozok a suli mellett, és már akkor is tettem félre minden fizetésemből egy kevés pénzt, mert azt hittem, hogy egyszer eljöhet még az én időm is attól, hogy a bandámat elvesztettem – remegett meg a hangom. – De hát honnan is tudnád te, hogy ez milyen volt nekem, mikor életed legjobb időszakát élted át velünk mit sem törődve? – kiabáltam rá.

- Ja persze, a legjobbat – nevetett fel gúnyosan. – El nem tudod képzelni, mennyire utáltam az első pár évet, annyira hiányoztatok, hogy körülbelül négyszer pakoltam össze, hogy otthagyom az egész bandát, mert nem bírom ezt csinálni – emelte fel ő is a hangját, mire felálltam a kanapéról, hogy legalább nagyjából egy magasságban legyünk.

- Igen, persze, biztos vagyok benne hogy nagyon hiányozhattam, mikor két teljes hónapig nem beszéltél velem – forgattam meg a szememet.

- De megmondtam neked annyiszor, hogy a turné alatt alig volt időm bármire is. Anyáékkal is pár percet tudtam beszélni, és borzasztóan érzem magam miatta – mentegetőzött egyre halkabban. – És egyébként is, miért mondasz ilyeneket? Én azt hittem, hogy örültél, hogy befutottunk, hogy te is legalább annyira akartad az egészet mint én. Hiszen te győzted meg anyáékat, azt mondtad nekem, mikor elbúcsúztál, hogy legyek bátor, és nehogy visszatáncoljak, mert nem csak magamért, hanem érted is csinálom ezt – halt el a hangja, miközben könnycseppek gurultak le az arcán. Annyira fájtak a szavai, az emlékek, amiket előhozott ezzel, hogy én is sírni kezdtem.