Ghost Of You (5SOS fanfitcion)

22. Lábadozás

- Remélem minden rendben lesz vele - suttogott valaki alig hallhatóan, én mégis felébredtem rá. Aludtam volna? És miért fáj ennyire a fejem? A halántékomnál éreztem a szívem pulzálását, minden egyes szívdobbanás éles fájdalommal hasogatta a fejemet, és ahogy lassan magamhoz tértem, rájöttem, hogy nem ez volt a fájdalom egyedüli forrása. Elképesztően zsibbadt a jobb karom és tompán fájt az egyik lábam, de nem tudtam megmondani, hogy melyik lehetett az. A szememet nem bírtam kinyitni, csak halottam, hogy mi folyik körülöttem, és mivel nem volt erőm próbálkozni, hagytam, hogy újra a tudatlanságba merüljek.

Pár perc, vagy óra, vagy éppen nap múlva már sokkal jobban éreztem magam, több erőm volt ahoz, hogy kinyissam a szememet, mondjuk legalább sötét volt, úgyhogy nem bántotta annyira a fény a szemeimet. Halványan szűrődött be a sötétítőfüggöny nélküli ablakon a hold fénye és ehhez csatlakozott a folyosón világító lámpa, amik pont annyit engedtek, hogy lássam a körülöttem lévő dolgok körvonalát.

Egy kórházban voltam? Amikor eljutottam ehhez a gondolathoz, rögtön beugrott, hogy mi történt legutóbb a srácok öltözőjében, hogy kirohantam és egy kamionnal találtam szembe magam az út közepén, ami elől nem tudtam elugrani, de onnantól kész képszakadás az egész.

Alaposabban szétnéztem, mikor a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, egy egyszemélyes szobában feküdtem, mellettem pedig egy alak aludt félig az ágy szélére dőlve és a bal kezemet szorongatva. Az ablak pont a mögötte lévő falon helyezkedett el, így nem láttam, hogy ki lehet, de a keze tapintásából szinte biztos voltam benne, hogy Mikey az. Az ágy mellett volt egy kis asztal rajta két üveg vízzel, két pohárral és egy kis dobozzal, amiben valószínűleg valami kaja lehetett. Az ággyal szemben volt az ajtó, tőle balra egy szekrény, a másik oldalon pedig egy ajtó nyílt egy másik helységbe és egy polc állt a falnak tolva.

- Mikey - szólaltam meg kisebb-nagyobb sikerrel, és megszorítottam a srác kezét, amire rögtön felült és értetlenül nézett körbe, majd észrevette, hogy ébren vagyok.

- Lyla - suttogta boldogan, mégis meggyötört, szomorú hangon. Elképesztően megviseltnek tűnt, sötét karikák húzódtak a szeme alatt, és kialvatlannak tűnt, amit fokozott az is, hogy amint meglátott, könnyek kezdtek csurogni az arcán, de az a mosoly, amivel megajándékozott a világ leggyönyörűbb dolga volt. Azonnal hozzám hajolt egy ölelésre az összes sebemre és sérülésemre vigyázva, és nem is engedett el nagyon hosszú ideig.

- Annyira féltem - vallotta be remegő hangon, még mindig sírva, de egyre nyugodtabban.

- Nem kell félned, nincs akkora mázlid hogy itt hagylak ebben az életben szándékosan - vigyorogtam rá erőtlenül, de mindent beleadtam, hogy megnyugtassam. Egy hatalmas puszit nyomott az arcomra, és belefúrta az arcát a nyakamba, újabb perceket töltöttünk így és én ezt egyáltalán nem bántam.

- A többiek kint vannak, akarod, hogy szóljak nekik? - kérdezte óvatosan.

- Még nem, veled akarok lenni - fontam a dereka köré a kezemet, ahogy beült mellém a kórházi ágyra. - Mi történt?

- Kirohantál az útra és elütött egy kamion, a sofőr épp telefonált, nem is figyelt oda az útra, ehhez hozzájött hogy gyorsan is hajtott és nagyon durva bírságot kapott - kezdte a beszámolót. - Amíg vártuk, hogy megműtsenek, Calum mindent elmesélt nekem, arról, hogy - akadt el egy pillanatra. - Hogy én is tetszettem neked de ő azt mondta, hogy nem illenénk össze, úgyhogy hm, kivertél a fejedből - idézte Calumot az ő szava járását használva. - Ashton teljesen kiakadt mindenkire, miután ezeket is megtudta, meg végignézte a balesetet és önszántából elutazott egy magán pszichiátriára, az egyetlen akivel hajlandó beszélni, az anyukád, tőle tudjuk, hogy mi a helyzet vele - ecsetelte tovább a helyzetet. - Calum pedig borzasztóan sajnálja ezt az egészet, Luke meg alapból elég érzékeny lélek, azóta nem szedte össze magát hogy bent vagy, le kellett mondanunk az utolsó három koncertet, de majd legközelebb bepótoljuk. Most mindenki úgy tudja, hogy új albummal készülünk és a számokon dolgozunk, azért vonultunk vissza.

- Mennyi ideje vagyok itt? - kérdeztem döbbenten.

- Három hete, mély altatásba helyeztek, mert meg kellett műteni, mivel a gerinced elég súlyos sérüléseket szerzett, valami vasat műtöttek a hátadba, amit még néhány hónapig bent tartanak, meg a lábadat is helyre kellett hozni, már amennyire lehetett - mondta halkan, én pedig teljesen bapánikoltam a helyzettől. - Kész csoda, hogy túlélted - tette hozzá, nekem pedig ez volt az utolsó csepp a pohárban. Teljesen kiakadtam, a szívem hihetetlen gyorsasággal kezdett zakatolni, a kezem remegését alig tudtam megállítani, míg lerántottam magamról a takarót, és megpillantottam a térdig bekötözött jobb vádlimat, a kékeslilás lábfejemet, és el sem tudtam képzelni, a testem többi része hogy nézhet ki, mert borzasztóan éreztem magamat. Egy gép hevesen sípolni kezdett, és mire rájöttem, hogy én vagyok valamire rákötve, már pár nővér be is rontott az ajtón.

- Felébredt? - kérdezte az egyik nő, aki olyan 40 körül lehetett, rövidre nyírt szőke haja volt és nagyon komoly pillantással mérte fel a helyzetet. Én csak egyre rosszabbul lettem, a gép egyre jobban visított, Michael is bapánikolt, úgyhogy immár teljesen elvesztettem a kontrollt és elájultam.