Ghost Of You (5SOS fanfitcion)

9. Calum

- Lyla, van kedved beszélgetni? - jött oda hozzám Calum kicsivel később, és megint rengeteg dolog volt, amit el akartam mondani neki, úgyhogy a terasz felé vettük az irányt. Belőlem teljesen kiment addigra az alkohol, a többiek pedig visszavonultak a hálószobáikba, de jobb volt nem felverni őket.

- Mi volt az amit este magyaráztál Mikey-nak? Hogy nem figyelünk rád oda? Meg hogy eltávolodtunk egymástól?

- Neked nem tűnt fel? Persze, megértem, hogy van egy csomó dolgod, és nagyon fontos ez a csaj is, akivel találkozgatsz - túrtam a hajamba - de miért nem tudtad ezt mondani az elején? Hogy nem is akarod hogy itt legyek? Miért hívtál el egyáltalán? Hogy lehet az, hogy Mikeynak több ideje van rám, mint neked, a saját bátyámnak, és hogy Luke meséli el, hogy három hónapja van barátnőd?

- Uhh - akadt el hirtelen. Gondolom fogalma sem volt arról, mekkora feszültség van bennem, mondjuk abban hibás voltam, hogy nem szóltam neki, de arra vártam, hogy észrevegye magát vagy engem. - Nekem ez nagyon nehezen megy, annyira elszoktam az emberektől, ezektől a beszélgetésektől, hogy egyszerűen ha lehet inkább elkerülöm őket. Féltem, hogy nem fogadnád el a barátnőmet, hogy nem tetszene, hogy egy másik lány is feltűnt az életemben. Minden annyira nehéz volt itt, apa is elment, felborult az egész életem - hozta elő a legrosszabb érvet.

- Apa is elment? Calum, ez egy faszság. Itthon sem voltál három éve két napnál tovább, és körülbelül ezer éve nem találkoztál vele, hol érint téged az, hogy már nincs velünk otthon? Te vagy az, akinek minden nap szembesülnie kell anya szomorú tekintetével? Te próbálod meg tartani benne a lelket minden nap még most is telefonon? Te érzed azt, hogy otthagytak mert nem voltál elég jó? Hogy nem értél semmit neki? Téged úgysem érdekel, megtaláltad életed munkáját, azt csinálhatod amit a legjobban imádsz és tudom, hogy neked is nehéz, de töltöttél akár egyetlen percet az utóbbi pár napban azzal, hogy belegondolsz, hogy milyen ez nekem?

- De Lyla, ő ugyanúgy az én apám is volt, mint a tiéd. Együtt nőttünk fel, ő nevelt fel, ő az apám, ettől többet nem tudok mondani, hogy megértsd. Kibaszottul hiányzik, még akkor is, ha csak néha beszéltünk - temette a kezét az arcába. - Azt hittem, hogy minden sokkal jobb lesz, amikor híres lettem, hogy mindenki fel fog nézni rám otthon, hogy büszkék lesznek rám, erre akárhányszor otthon voltam, anya azt vágta a fejemhez, hogy milyen okos vagy, milyen jó, hogy legalább te elvégzed a gimit, ha már nekem ez sem sikerült, mintha az, hogy egy rohadtul híres bandában vagyok, semmit nem érne, hogy fociznom kéne mintha az bármit is jelentene - motyogott halkan, úgyhogy közelebb hajoltam hozzá, hogy mindent halljak. Mikor eljutott a tudatomig, hogy miről beszél, majdnem megszakadt a szívem. Hogy lehet az, hogy szinte ugyan azzal a problémával küzdöttünk, mégsem tudtuk soha megbeszélni amíg nem kerültünk össze ezen a hülye turnén?

- De Calum, ugye nem gondolod ezt? Hogy hülyeség volt elindulni a bandával? Azt csinálhatod, amit a legjobban szeretsz, elképesztően jól játszol, a hangodról ne is beszéljünk. Ez a szenvedély, ami benned van nem sok mostani "sztárból" köszön vissza - fogtam meg a kezét, és a fejemet a vállára hajtottam. - Anya is szeret téged, csak attól féltett mindig is, hogy a One Direction-ös turné után visszaestek arra a szintre ahol kezdtétek, ő csak a legjobbat akarta neked.

- A mai napig nem értem, hogy hogy hagyta hogy ne fejezzem be a sulit, de nem mertem még rákérdezni - nevette le magát halkan.

- Tudod Calum, körülbelül két héten keresztül győzködtem őt minden nap arról, hogy ez a legjobb döntés, mert ha meg sem próbáljátok, biztos hogy nem lesztek sikeresek. Tudtam már akkor, amikor az első koncertet adtátok azon a hülye bulin, hogy nagyon sokra viszitek majd, mondjuk erről álmodni sem mertem - mutattam körbe a kétszintes közös lakáson, amit csak úgy megvettek és gondolatban számba vettem azt a több millió rajongót, akik mindent megtennének értük.

- Uram Isten, Lyla - mosolygott rám olyan örömmel, amit sosem láttam még tőle ezelőtt.

- Mindig is elképesztően büszke voltam rád, de annyira fájt, hogy otthagytál engem és még a legjobb barátaimat is elvitted - fúrtam a fejem a vállába, úgyhogy tompán hallatszott a hangom. - Tudom, tudom, ne értsd úgy, de akkor is - küzdöttem a gondolataimmal. Nagyon nehéz volt kimondani, de úgy éreztem, ha megvan a lehetőségem rá, akkor végre véget vetek a hülyeségek miatti szenvedésnek.

- Tudom, Lyla. Ezért nem jöttem haza egy csomó ideig, mert rettegtem attól, hogy emiatt haragszol rám. Tudod, Mikey sokkal jobban szeretett téged, mint engem, és féltem attól, hogy nélküled nem is akarna eljönni - suttogott. Egyre jobban belejöttünk ebbe a beszélgetésbe, és egyre megkönnyebbültebb voltam, ahogy kijöttek belőlem a soha ki nem mondott dolgok.

- Téged is nagyon szeret, hidd el nekem - mondtam neki megnyugtatásképp, idő közben Mikey valahogy teljesen belekavarodott a családunkba, anya a saját gyerekeként kezelte és telefonált neki hetente, és mi is annyira szerettük őt, mintha a testvérünk lenne.

- Remélem nem haragszol rám. Sok hülyeséget csináltam, de annyira fontos vagy nekem, még egy tetkóm is van rólad - mutatott a madárra az alkarján. - Ezt mondjuk nem tudom - simított végig az apáról készült kis tetováláson. - El fogom valamivel takarni - döntötte el, és pár percig csak csendben ültünk egymás kezét fogva, én a vállának dőlve.

- Nem haragszom, Calum, sosem tudnék pár percnél tovább komolyan haragudni rád - válaszoltam kicsit megkésve. - Te vagy nekem a legfontosabb.

- Ha tényleg én vagyok a legfontosabb, akkor megkérhetlek valamire? - nézett rám feszülten. Hirtelen megváltozott a hangulat, én pedig önkéntelenül is elhúzódtam tőle.

- Miről van szó, Cal?

- Nem szeretném, ha nagyon beleélnéd magad ebbe az Ashtonos dologba, hogy megint jóban lehettek és minden oké lesz köztetek. Féltelek, félek, hogy rossz vége lesz ha megint bizakodsz majd benne - kezdett óvatosan a mondatba.

- Engem féltesz, vagy a bandátokat? - csattantam fel. Már megint itt tartottunk.

- Persze, hogy téged - vágta rá rögtön. - Nem akarom, hogy csalódnod kelljen és fájdalmat okozzon neked. Luke is teljesen meg van őrülve, ne hallgass rá, bármilyen hülyeséggel jönne elő - zárta le a dolgot és beszaladt a konyhába.

Magamban dühöngtem, tehetetlennek éreztem magam, és az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, miért nem tudtam elhinni neki, hogy arról volt szó, hogy engem félt. Tény, hogy nem volt túl fényes a múltam a srácokkal, legalábbis Ashtonnal, de semmi nagyobb problémát nem okozott az elmúlt pár hét, amíg még nem beszéltünk egymással. A srácoknak idővel tényleg fontosabb lett a banda, mint valami hülye barátság velem, és ez teljesen kikészített.

Idegesen vertem bele párat a falba az öklömmel, és még mindig mérgesen vonultam be a szobámba és csaptam magamra az ajtót odalent.