Ghost Of You (5SOS fanfitcion)

5. Találkozó

Megint ugyan ott tartottunk, mint mikor Ashton először betette a lábát a házunkba, kirekesztve éreztem magam. A fiúk egy bandát alkotnak, és mára már jóval több minden köti őket össze egy hülye barátságtól, én pedig senki nem vagyok, hogy ebbe beleszóljak vagy megpróbáljam a saját oldalamra állítani őket. Egy csapat, akiknek mindenben össze kellene tartaniuk, úgyhogy a lehető legrosszabb dolog volt most leállni veszekedni Ashtonnal, de abban a percben, ahogy kiröhögött, elpattant valami a fejemben és nem bírtam visszafogni magam.

Rettenetesen nehéz volt túltennem magam azon, hogy elveszítettem őt, mint legjobb barátomat, az pedig ettől is jobban bántott, hogy egész idő alatt nem mertem elmondani neki, hogy rég többet érzek iránta, mint barátság. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy ezeket az érzelmeket is kiűztem a fejemből az évek alatt, de akkor ez a tény cseppet sem tette könnyebbé a helyzetemet. Mérges voltam, igazán mérges, és nem bírtam tétlenül ülni, úgyhogy átöltöztem, magamra vettem egy fekete, szaggatott nadrágot, egy BMTH-s pólót, a táskámat és egy telefonhívás után a belváros felé indultam.

- Hát te merre mész? - állított meg Calum a nappaliban. A fiúk a kanapén ültek és épp egy sorozatot néztek, mikor leértem a lépcsőn, Luke popcorn-nal dobálta Mikey fejét, Ashton pedig őket videózta, de idővel mind ránk kezdtek figyelni.

- Találkozok Kellinnel - vágtam rá reflexből. Nem voltam már egy kislány, akinek engedélyt kell kérnie, hogy lelépjen otthonról.

- Azzal a fiúval? - húzta fel fél szemöldökét Cal és átváltott az örökké engem védelmező testvér szerepébe egyetlen másodperc alatt. - Egyébként ki is ez, hány éves, honnan ismered? A pasid?

- Nem, nem a pasim, Cal, egy haverom, mint már mondtam. Gimiből ismerem, már vagy öt éve jóban vagyunk - adtam egy részletesebb tájékoztatást, mert minél hamarabb túl akartam esni ezen a helyzeten, egyre kínosabb volt a szituáció.

- Hagyd már Cal, hadd menjen, Kellin rendben van, jó arc srác - szólt rá Mikey, én pedig hálásan mosolyogtam rá köszönetképp.

- Te ismered őt? Én most tudtam meg ezt az egészet mert véletlenül pont akkor jöttem haza, mikor itthon volt, te meg már ki tudja mióta ismered őt? Mióta fontosabb neked Mikey, mint a tulajdon bátyád? Azt is anyától kellett megtudnom, hogy mi történt Pattyval, miért nem mondasz el nekem semmit? - esett nekem. Én Patty neve hallatán rögtön lesápadtam, ez pontosan egy olyan téma volt, amiről amúgy sem akartam beszélni, de főleg nem a srácok előtt.

- Pontosan ezért nem akartam elmondani, mert tudtam, hogy csak felhúznád magad a semmin, teljesen feleslegesen. Néha azt érzem, hogy direkt csinálsz mindenből ekkora ügyet, mert legalább addig is te vagy a főszerepben, és nekem ebből nagy elegem van. Tudod Calum, azért nem meséltem el ezt, mert unom, hogy minden napom arról szól, hogy "Calum Hood húga" vagyok, hogy ez az egyetlen dolog, amiről bárki is beszélni akar velem, hogy semmi nem vagyok, csak valaki akinek köze van a 5SOS énekeséhez, és még a saját otthonomban sem tudom ezt elfelejteni, mert állandóan az orrom alá dörgölöd, mindig ezzel jössz. Turnézni voltál, fotózáson voltál, megbeszélésen voltál, dalokat vettél fel, jó kifogások de nem elég jók. Ha akkor megkérdezed, hogy mi a baj, ha odafigyeltél volna rám, elmondtam volna mindent - vágtam a fejéhez, és szó szerint kirohantam a házból.

A könnyeim patakokban folytak le az arcomon, olyan régóta nyomta már a vállamat ez a sok teher, amit egyáltalán nem adhattam ki magamból, pedig borzasztó nehéz volt ezzel együtt élnem. Akár hányszor anyának kezdtem beszélni erről, leállított arra hivatkozva, hogy Calum megérdemli, hogy ilyen jól alakuljanak a dolgai, nem ő tehet arról, hogy elfoglalt és már híres, hogy nem szándékosan tette ezt velem, amit meg is értettem, de nem tudtam elfogadni, mert ha egy kicsit is megerőltette volna magát, simán kiküszöbölhettük volna ezeket a problémákat.

Kellin már várt rám az egyik utca sarkán egy kerítésnek dőlve. Fekete farmert és egy mélykék atlétát viselt, a haja pedig kiengedve keretezte az arcát. Vállig érő, sötétbarna tincsei enyhén lengedeztek az arca körül a szél miatt, és sötétkék szemeivel alaposan végignézett rajtam, mielőtt megszólalt volna.

- Calum? - kérdezte óvatosan, és a szokásos helyünk felé indultunk. Már sötétedett, alig lehetett látni a lemenő nap utolsó sugarait, de még mindig nem volt hűvös. Egy hosszú utcán sétáltunk végig, míg az elhagyatott játszótérhez értünk és leültünk a két egymás mellett lévő hintába. Ezer éve ez volt a törzshelyünk, együtt találtunk a helyre és mikor rájöttünk, hogy senki sem használja, elkezdtünk ide járni. A játékok kicsit veszélyesek voltak, és egy kerítésen is át kellett mászni hogy be tudjunk jönni, akkor is ez volt a kedvenc helyünk az egész városban.

- Igen - válaszoltam a kérdésére. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, nehéz téma volt, mert bármit is tett, imádtam Calumot.

- Összevesztetek? - kérdezte felém fordulva a srác.

- Igen, számonkérte rajtam, hogy eljövök veled találkozni és hogy még a Pattys dolgot sem meséltem el neki, hanem anyától kellett megtudnia - forgattam meg a szemem. Legszívesebben örökre elfelejtettem volna az esetet, de úgy látszott, egy ideig még nem szabadulok az emlékektől.

- Ne gondolkozz most ezen, kérlek. Rég volt, igaz se volt - vigyorgott rám óvatosan. - De legalább látod, hogy törődik veled, hiszen anyukádtól kérdezősködik rólad, és jól felhúzta magát ezen az ügyön, biztos azt kívánja hogy bárcsak itt lett volna és megvédett volna - mentegette a bátyámat. Neki is volt egy húga, aki három évvel fiatalabb volt tőle és nagyon sokat tudtunk segíteni egymásnak az ilyen beszélgetésekkel kölcsönösen.

- Tudom, de akkor is zavar az egész. Pont aznap beszéltünk telefonon, majdnem elsírtam magam, és észre sem vette. Nem is kérdezte meg, hogy van-e valami baj, csak arról áradozott, hogy milyen menők a One Direction-ös srácok és hogy mennie kell mert Harryvel programja van - idéztem vissza a történteket. Azt a napot soha nem fogom elfelejteni, amíg csak élek.

- Igen, és te mit csináltál volna, ha Harry Styles áll előtted és kérdezi meg, hogy akarsz-e például kajálni vagy énekelgetni vele vagy mit tudom én mit csinálnak ezek szabadidejükben? - kérdezte mosolyogva. - Még egyszer mondom, Harry Edward Styles - suttogta drámaian. - Nem lesz semmi baj, neked is szokatlan ez az egész és neki is, idő kell hogy megint megszokjátok egymást - simított végig a hátamon.

Még pár órán keresztül hasonló hülyeségekről beszéltünk, és teljesen feltöltődve, vidáman indultam hazafelé. Kellin csak az utca sarkáig kísért, onnantól egyedül mentem, de le sem bírtam vakarni az arcomról a vigyort, amit a legutóbbi viccével okozott. Rosszabb volt mint az emlegetett Harry, állandóan borzasztó favicceket mesélt, nekem pedig ezek voltak a kedvenceim, mindig meg tudott nevettetni velük.