The Divine Infection

A Pók Hálójában

Nina nagy nehezen "haza" érkezett. Több sebből és csonkított karjából is szivárgott fekete vére. Majdnem belehalt egy fertőzött támadásába.
- Hmmm... Scott fejlődik... - Jelentette ki a teremtő.
- Ez nem Scott volt. Ő csak rémülten összegörnyedve szemlélte ezt... - nyögte vissza Nina hol-hol erőtlen hanggal.
Valami értetlen nyelven szólt a teremtő majd egy csomó kis lény indult meg Nina felé, egymást feldarabolva építették vissza a "lány" testrészeit, csápjait.
- A regenerációd hibás, a következőknél majd figyelembe kell vennem az eltérő géneket... - gondolkodott el a teremtő.
Nina nem igazán érzett fájdalmat, mi több, szexuális izgalomhoz hasonlót élt át, miközben a kis lények egymás feldarabolt testével építették újjá.
- Nem is lehet máshogy néhány Gondolkodó kis kedvencet öngyilkosságra sarkallni, csupán ezzel az érzéssel. - vigyorodott el Nina.
A teremtő mit sem figyelve eme gúnyos mondatra egy csápokkal elzárt szobába vette az irányt. A csápok csak őt engedték be. Mást eddig soha, és soha nem is fognak. Akármennyi lény, vagy Nina-féle közelítette meg egy penge menten kivégezte.
„Én meg baszódjak meg...", háborgott Nina. Majd útját az udvar felé vette, hol a lények és a magafélék élték életüket, és dolgoztak azon, hogy rejtve maradjanak.

Egy hatalmas udvart, és épületeiket még könnyűszerrel elrejtették. A génmódosítás előnye, hogy te szabod meg merre és mennyi fut az adott növényből. Habár Nina nem értette mi haszna ezeknek, a titánnal az oldalukon szó nélkül tűrte, hogy ezeket fejlesztgeti az ő képességei helyett.
- Nina, ide! - rikkantotta oda egy enyhén nőies hang.
Nina a hang felé vette irányát, majd leült egy padhoz.
- Na, mi volt? - kérdezte izgatottan a kis növendék, aki a padon ücsörgött.
- Otthagytam a fél kezem és a csápjaim nagy részét... - panaszkodott fintorogva Nina.
- Rám is ez a sors vár? - kérdezte ijedten a másik lány.
- Dehogy Rosie. Dehogy. - mosolygott rá Nina.
Rosie mosolygott, majd visszament a barátaihoz. „Legalább ő neki "rendes" élete lehet az apokalipsziskor." Mosolygott magában Nina.

Nehéz volt eljátszani húga halálát. Ha nincsenek szexuális vágyai a teremtőnek, Rosie tényleg halott lenne, nem pedig a klónozott énjét ölik meg. A mai napig nem érti, hogy mégis hogyan tudta szinte 1 az 1-ben Rosiet leklónozni. Az anyajegynek köszönhetően Rosie-t meg tudta különböztetni még a másolattól. Innen tudta, hogy a teremtő nem vágta át mikor szövetkezett vele. Bár elárulta régi csapatát, szíve még mindig tiszta volt. Meghozta a döntést és oldalt választott. Így kellett lennie. Látszólag mindenki harmóniában élt itt. Semmi verekedés, ordibálás, normális hangerőn beszélgettek egymással. Semmi visongás, mint az emberek közt. Mindenki barátságos ábrázattal ment el mindenki mellett. Lehetett lény vagy "hibrid" kedves és békés volt. Egy ilyen világban élni tökéletes lenne. Mindenki szabad és boldog, senki nem zargatja a természetet sem, mely őket körbeöleli.

Talán mégis ez a jó oldala ennek az egésznek? Míg az emberek uralták a Földet mindössze pusztulás, és gyilkolászás volt. Jelenleg is ez van, mivel még mindig csak a terv negyede ment végbe. A többi teremtő ellenük fordult, mivel csak a hatalomvágy vezérli őket. Az emberek elkezdték a génmanipulációkat. Lényeket tenyésztenek ellenük. Nina érzi a jelenlétét társainak, ahogy ők is az övét, így tudják megkülönböztetni egymást az ellenségektől. Hiszen nézhet ki ugyan úgy két dög, de lehet csak az egyik áll az oldalukon.

Elérkezett a 2. fázis, a területek elfoglalása. A teremtő kilépett a szobájából, kezében egy injekcióval. Nina felé vette az irányt, de senki nem érzékelte a jelenlétét. Általában folyosót nyitnak neki, de most. Most valamiért rejtőzködött. Nina nyakába bökte a méretes fecskendőt és belenyomta a tartalmát.
- Hát nem érted? Nem veszíthetünk... - hangzott a lány fejében.
- Micsoda? Ki vagy? Mit keresel a fejemben?! - rémült halálra Nina.
- Már egy vagy közülünk. Majd jelentkezem.
A hang és a fájdalom is tompulni kezdett.
- Nem is volt vészes, nem? - vigyorgott az alkotó.
- Mi a faszt adtál be nekem?! - kiáltani akart Nina, de nem tudott, csak a normális hangsúlyán hallatszott ez a felkiáltása, ami nagyon meglepte.
- Már egy vagy közülünk. Szerinted miért van itt ekkora béke? - vigyorgott továbbra is, majd sarkon fordult és eltűnt.
Mire felfoghatta volna Nina mi is történt, már robotikusan megindult a kijárat felé. „El kell tűnnöm innen egy időre.", hangzott el a gondolat a fejében.
- Dezertálunk, dezertálunk?
Majd hirtelen térdre esett és szörnyű fejfájás lett rajta úrrá.
- Az enyém vagy X-32 es!
Majd Nina elájult.

Mikor magához tért már este volt. Az alkotó hatalmasat rúgott bele, hogy felébredjen.
- Nem kellene ellenszegülnöd... - nézett rá csalódottan.
- Nem kellene szolgákat csinálnod! - förmedt volna rá Nina.
Mikor azonban ellenkező hangnembe váltott vagy valami indulatosabba, akkor a feje hatalmas fájdalommal jeleskedett.
- Tisztázzuk csak le... Az engedélyem nélkül még levegőt sem vehetsz! - fintorgott az alkotó és eltűnt.
A fejében volt a gondolata, a tervei, minden utasítása benne volt a fejében. Most már közéjük tartozik, ha akarja, ha nem. Maximum a halálával vethetne véget ennek az egésznek. Nina szép szemei immáron végleg feketében díszelegtek. Élénk bőrszíne kezdett halványodni, teljesen fehérré vált. De mégsem lett olyan, mint a többiek, ereiben lévő vér a fekete helyett fehér színben pompázott. Ő nem olyan, mint a többi. Ő nagyobb dolgokra hivatott. Megszólalt fejében az első parancs. „Öld meg Minát!". Nina kicsit sem kételkedett, egyből futólépésben elhagyta az "otthon" melegét, majd kitörtek a csápok között képződött hártyák, melyek immáron szárnyakká váltak. Felszállt és eltűnt a fekete éjszakában.

Eközben az alkotó előkotorta a hús-vér laborjából a dolgokat, régi jegyzeteit, régi családi képeit, és egy régi felvételt. Egy régi családi képet nézett, majd felgyújtotta és hagyta szénné égni. „Család... Melyet ők elvettek tőlem." Majd egy újabb képet vett elő. Ezen az alkotók voltak, még a projekt elején. Tizenketten vannak rajta. Ezt beledobta a laborja sav mirigyeibe. „Ők vették el tőlem őket." Majd egy hatalmas szőrös pókról készült képet szorongatott. „Hát ezzé kellett válnunk, hogy végezzünk velük." Majd megfordította a képet, melyen egy neki szóló levél állt még régről. „Clark, te voltál mindig is a csapatunk feje, nélküled nem hoztuk volna össze!" Idegében kivágott a laborja "falaiból" egy darabot. A labor egészen beleremegett. Ezután indulatosan kilépett az ajtón, a kijárat felé.

Szétnyíltak előtte a lények folyosót alkotva. A küldetést kiosztotta, mely egyszerűen hangzott. Megölni Josh-t és csoportját, még mielőtt Eduard rájuk talál. Ez az egész általa birtokolt területen végigsöpört. Minden tartományban egy vezetőhöz, rajtuk keresztül pedig a lényekhez került. Ha valahol Josh-ékat felfedezik, az a tartomány köteles kivégezni őket, avagy élve az alkotó elé szállítani őket, extra jutalom fejében. A vadászat elkezdődött. Minden embert, kívülálló dögöt meg kell gyilkolniuk. Ez a legfontosabb parancs, mely utoljára elhagyta a Labor Kommunikációs szervét. Háborús állapot uralkodik. Hódítani fognak, szaporodni, világuralomra törni. A béke itt már nem segít senkin és semmin. Akinek más a gondolkodása, mint az alkotónak vesznie kell. Még az unokájának, Mina-nak is.

A hajnal elérkezett. A háború előszele söpört végig Clark birodalmán. A parancs az oktalan gyilkolásra megérkezett, a torony mellett állomásozó lények néhány embert tartottak éppen a ketrecükben. Mivel teljesen retardáltak javarészt, nem tudták ki az a Josh és csapata, ezért megindítottak egy konvojt hitük szerint a bázisra, de mivel teljesen degeneráltak szegények, ez a birodalmon kívülre indult, míg a vezető aludt. Sajnálatos módon ez a vezér ellustult, semmi akció, mióta Josh-ék elrepültek előle, még az orrába kapott golyó is lebomlott a szervezetében. „Unalmas egy véletlen volt, hogy képesek voltak lerázni", gondolta. Lovas nélkül nem teljesít olyan jól, de ezt nem merte bevallani magának sem, mivel Clark megint bele erőszakolná azokat a hegyes valamiket a hátába. Még mindig sajgott némelyik helye. " Köcsög Clark. Én egy baszott Sárkány vagyok, nem egy tűpárna!" Clark eközben fájdalommal kínozta. Természetesen hasztalan, mivel ennek a lénynek az akarata sokkal nagyobb volt, mint Clark-é. Egy mitológiából feltámasztott rém, mely az erős intelligenciájáról és mohóságáról híres. Felhalmoztatott alattvalóival minden csillogó holmit, mely kicsit is arany látszatát keltette. Még a T34-est is odaállították a fészke elé, mely hatására először a szívroham jött szerencsétlen szárnyasra, mikor szemét kinyitva egy löveg szorult a fejéhez.
- Clark, Clark... Fuldokolsz már a kibaszott elmémben?
- Én irányítok! - zengett benne a válasz.
- Akkor majd most kiderül.
A fekete vér szivárogni kezdett az orrából, majd eget rengető ordítást hallatott eközben.