A véres hullámvasút [kth] ✓

16. rész

এ Taehyung szemszöge এ

Reggel lágy simogatásra ébredtem. Vékony ujjacskák szánkáztak végig a fejbőrömön. Éreztem Leeloo jellegzetes illatát, amit ezer közül is felismernék. Egy apró mosoly jelent meg ajkaimon. Úgy tettem, mintha még aludnék, hogy tovább élvezhessem a cirógatását. Hányingerem volt, hasogatott a fejem és szédültem. Izmaimban éreztem a görcsöt és a fájdalmat. Kis idő múlva félig kinyitottam jobb szemem, mire észrevettem, hogy az arcom konkrétan Leeloo mellébe van ágyazva, amit csak egy melltartó takart. Összeszorítottam a szemem, és próbáltam visszafogni az elpirulásomat. Nyeltem egy halkat. Nem mondom, hogy nem volt kényelmes, de nem éppen a megfelelő pillanat.

Mocorogva nyitottam ki teljesen a szemem, de majdnem megvakultam a nagy fénytől. Morogva kaptam a szememhez, és felsóhajtottam.

-Jól vagy?- éreztem meg hirtelen puha kezét a mellkasomon, majd a nyakamon és az arcomon. Zavartan tűrtem, hogy kalandozzon végig rajtam.- Lázas vagy, bár ez nem csoda. Mit érzel?

-Hányinger, fejfájás és szédülés.- dörzsöltem meg a szemem. Valóban elég pocsékul éreztem magam.- Mintha átment volna rajtam egy traktor.

Felállt az ágyról, és sietve felöltözött. Nem néztem meg magamnak, most nem igazán izgatott. Hangos, hörgő köhögés szakadt fel belőlem. Leeloo egy forró bögrével tért vissza, és egy rikító rózsaszín szívószál kandikált ki belőle.

-Pont ilyen színűt választottál?- vontam fel a szemöldököm.

-Ne azzal törődj, idióta!- rázta meg a fejét halvány mosollyal az arcán. Nem foglalkoztam a megnevezésével. Nagy nehezen felültem, és beleittam az elém tartott italba.- Főzök levest.

-Rendben. Köszi.- dőltem vissza fáradtan a párnára. Fejemre húztam a takarót, hogy a fényt és a hideget kirekesszem.

Remegtem, bár az izmaim hevesen ellenkeztek az akaratomon kívüli cselekedetre. Úgy éreztem, hogy az izomrostjaim súlyosan megsérültek, és alig tudtam megmozdítani önszántamból. Majdnem meghaltam. Abban az utolsó pár percben, mikor kint botladoztam a hóviharban, csillagok cikáztak a szemem előtt, és csak édesanyám arcát láttam mindenhol, ahogy mosolyog rám, és azt ismételgeti, hogy mindennél jobban szeret. És megláttam őt a fák között. Bizonyára a halál előtti hallucináció festette elém azt a képet, hogy anya magához int, és ölelésre tárja karjait. Melegség járta át a testem, és elindultam felé, de mire megfoghattam volna a kezét, eltűnt. Szertefoszlott a látkép. A sírás határán álltam. Ám akkor hallottam meg Leeloo eszeveszett ordítását, ahogy engem szólít. És mindez nem véletlen volt. Anya segített nekem, hogy megtaláljam Leeloot, mert még azt akarta, hogy éljek. Pedig nekem semmi más nem okozott volna nagyobb örömöt, mint ha újra magamhoz ölelhetném, mint régen. Érezni édes illatát, gondoskodó simogatását és megnyugtató szavait.

Nem telt el sok idő, legalábbis nekem gyorsnak tűnt, és a híres koreai kimchi leves illata lengte be a szobát. Nagyokat szippantva a levegőbe pillantottam a konyha felé. Néha megjelent Leeloo alakja a nyitott ajtóban, ahogy ide-oda libben, megkeveri ezt, felvágja azt, és összeönti a kettőt. Szinte észre se vettem, hogy percekig figyeltem őt. Megkóstolta az ételt, és egyet biccentve kimerített belőle egy kis tálkába. Nem tudom, honnan szedett pálcikát is hozzá, de az volt a másik kezében, mikor elindult felém. Leült mellém az ágyra.

-Nem csináltam csípősre. A hasadnak jobban esik simán, ha ilyen beteg vagy.- ültetett fel óvatosan.- Még mindig hányingered van?

-Ühüm.- bólintottam lassan.- De eszek belőle egy kicsit, ha már ennyit foglalkoztál vele.