Raboskodó Angyal trilógia

III./ 4. fejezet

Eric a nyakkendőjét igazgatta, amikor Alex benyitott és meglepetten mérte végig.

– Veled meg mi történt? – kérdezte a barátja. – Rosie elkapott és öltönybe kényszeríttet?

– Nem – nevetett fel Eric. – Temetésre illik öltönyt venni.

– Temetésre? – képedt el még jobban Alex. – Elmész? Anyáék azt mondták, hogy maradjunk itthon, ők ketten elég, ha elmennek.

– Tudom – bólintott. – De tiszteltem Annabellt, és a Tanács is elvárja.

– Mióta érdekel téged a Tanács? – kérdezte gyanakodva az öccse.

– Miért aggódsz ennyire? – tette Alex vállára a kezét nyugtatóan.

– Ott lesz Crusader – mondta ki a fiú.

– Tudom, de ez egy temetés – felelte magabiztosan. – Sok mindent lehet róluk mondani, de azt nem, hogy meggyaláznák azzal, hogy nekem esnek.

– Veled megyek! – határozta el magát hirtelen.

– Nem – mosolyodott el Eric. – Megleszek.

– Te tudod – egyezett bele Alex kétkedve. – Vigyázz magadra!

A barátja bólintott, majd elindult.

*

Eljött, bár a család előtt nem mutatkozott. Morrisonék semmit se tudtak a kettőjük kapcsolatáról, Annabell még nem akarta elmondani, várta a megfelelő pillanatot, talán jobb is így, hogy nem tudják.

Most csak nézte a gyászolókat és nem igazán tudta, hogy mit is kellene éreznie. Dühöt? Mégis kire legyen dühös? Az öccsére? Alex semmiről sem tehet. A vámpírra? Mi értelme? Nem, nem érzett dühöt. Szomorúnak kellene lennie? Igen, ez egyértelmű, de mégsem volt az, nem igazán. Nem akart bosszút, csak tovább akart lépni, de eddig semmi esélye sincs rá. Csak ürességet érzett, még nagyobb ürességet, mint eddig valaha.

Kivette a gyűrűt a zsebéből, azóta nála van, meg se mosta. Annabell vörös vére még mindig rajta volt, a képébe kiáltotta, hogy nem találhatja meg a boldogságot. Pedig miatta volt minden, miatta utasította vissza a jogos helyét a Tanácsba és adta át az öccsének. Titkolózott az egész családja előtt, mert ő úgy akarta. Csak elment minden reggel és várt a lányra. Várta, hogy mikor van pár szabad perce, hogy együtt lehessenek kicsit, néha csak öt percekre sikerült elszakadnia, máskor órákra. Gyötrelmes volt állandóan várni rá, de most sokkal rosszabb. Tudni, hogy többé nem várhat rá, hogy soha többé nem nevet rá, hogy soha többé nem pirul el, amikor zavarba hozza. Annyira hűvös volt elsőre, közben pedig belül annyira érzelmes és szelíd. Régóta szerette, régebben, minthogy a lány felfigyelt volna rá, de megérte várni. Mindent megért az együtt töltött pár hónap, és ennyi jutott, pár titkos találka, lopott perc. Rémes ürességet érzett, nem érzett gyászt, fájdalmat, csak mintha elvettek volna tőle mindent, semmije se maradt.

Nem mondta el Morrisonéknak, hogy ki ölte meg a lányukat, csak hajtóvadászatot indítottak volna Vick ellen, ami senkinek sem használt volna. A vámpíron keresztül pedig eljutottak volna Chrishez, akire rákenték volna ezt is. Ami bajt hoz Eric, majd rájuk. Nem, nem mondhatta el, hogy mi történt azon az éjszakán, még akkor sem, ha megérdemelte volna a család.

És megint minden ugyanoda jut Chrishez és Erichez, mintha minden kettejükről szólna, mintha köröttük forogna a Föld.

Mérgesen zárta össze az ujjait a gyűrű felett, akkor sem mondhatja el senkinek, még ha rettentően bosszantja is.