Raboskodó Angyal trilógia

17. fejezet

  Felisz már végigjárta az egész iskolát. Mindenkit megkérdezett, hogy látták-e ma Lisát, de senki sem. Egy lányokból álló csapat érdeklődött, hogy miért keresi, de ők sem tudtak mondani semmi használhatót.
Éppen a házukhoz tartott, hogy otthon is megnézze, hátha hazament, bár maga sem hitte, hogy ott lehet, legalábbis így sejtette. Ismerte Felisz gondolkodás módját, jobban, mint bárki más. Megszállottan kutatott utána, azóta, hogy megtudta, mi is valójában.
Most is követte, amint eljött a búvóhelyről, Felisz nyomába szegődött. Csak távolról figyelte, mert tudta, ha túl közel merészkedik, észreveszi. Ahogy az iskolában kérdezősködött kapott pár mindent elmondó pillantást a fiúktól, és pár irigyet a lányoktól. A lábai most is alig érintették a földet, egy balett táncost megszégyenítő kecsességgel lépkedett.
Egy egyszerű farmer, és egy bő Superman-es póló volt rajta. Még mindig ilyen fiús ruhákat hordott, pedig már nem volt kislány, aki mindig összekeni magát játék közben, aki mindig tiszta sár, és kosz, és rosszabb mint három fiú együttvéve. A szomszédjukban lakott, mindig is gyerekes rajongással csodálta Feliszt. Minden nap együtt játszottak, mindenfélét csináltak, aztán esténkét mindig koszosan, sárosan estek haza, aztán jött Saiker, és elvitte magával. Kiképezte, a lehető legszörnyűbb dolgokra kényszeríttette, megváltoztatta, szörnyet csinált belőle. Olyanná tette, aki sosem akart lenni, és most mégis, gyilkos volt, még hozzá a lehető legrosszabb fajtából, abból, amelyik élvezettel követi el a tettét. Aztán egy év múlva haza vitte, hogy ölje meg a családját, és akkor tudta meg... Megtudta, hogy micsoda Felisz, és, hogy miatta lett az ami. Saiker olyan gyerekeket rabolt el, akik közel álltak egy nephilimhez. A barátságuk miatt történt minden.
A gyermekkori emlékektől ökölbe szorult a keze, feléledt benne a régi sérelem. Fájdalmas volt emlékezni. Ellentétben Chrisszel, ő bosszút akart. Meg akart fizetni Felisznek, bár tudta, hogy a lány nem tehetett róla, de őt volt a legkönnyebb büntetni. Gyűlölte, amiért nem volt vele őszinte. A fáról, ami eddig búvóhelyet nyújtott a számára, most leugrott, és két lépéssel a lány mögött ért földet.
– Lám, lám, kit látnak szemeim – villantott fel egy sötét mosolyt. Felisz azonnal megfordult. Szürkéskék szemeiben ijedtség tükröződött, ahogy találkozott a pillantásuk.
– James – suttogta. Felöltötte a magabiztosság álarcát, és azon át nézett aztán a fiú szemeibe. – Miért vagy a városban?
– Van egy kis dolgom itt. Semmi különös – rántotta meg a vállát, és neki dőlt a fának, amiről leugrott.
– Meg akarsz ölni? – kérdezte tárgyilagosan. Szinte tökéletes volt az álarc, csak a szemei árulták el mennyire fél, mégis valahogy boldog is volt.
– Még nem döntöttem, angyalom – elrúgta magát a fától, és a lány elé lépett.
– Saiker miatt vagy itt? – kérdezte.
James jobbra döntötte a fejét, és úgy vizsgálgatta a lányt. Újra megnézte magának. Régen találkoztak már szemtől szembe. Magasabb lett az utóbbi időben, és nőiesebb, talán még erősebb is. Végigsimított az arcán, de Felisz hátrább lépett, mire a fiú elmosolyodott.
– Igen – válaszolt a kérdésre kissé késve.
– Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az életbe – kezdte a lány. – Ha tudtam volna...
– Fogd be! – kiáltott rá, Felisz összerezzent a heves kirohanástól, de más jelét nem adta félelemnek. – Ismerem ezt a szöveget. Lehet, hogy Chrisnél bejön, de nálam nem. Én más vagyok – ellépett a lánytól, és elővette a kardját. – És tudod mit? – nézett rá felhúzott szemöldökkel. – Élvezem – nevetett fel.
– Ne mondj ilyet – kérte. – Nem akarok veled harcolni.
– Pedig nincs más választásod – felemelte a kardot, és neki rontott. Felisz lehunyta a szemét, és nem mozdult, várta csapást. Csak hogy James egyáltalán nem enyhült meg attól, hogy a lány inkább meghal, minthogy megvívjon vele, lesújtott, de egy angyalkard kivédte.
– Én szívesen harcolok veled, seggfej – vigyorgott Alex.
– Alex ne – kiáltotta Felisz.
– Nekem aztán, ha meg akarsz halni – rántotta meg a vállát, és ismét lecsapott.
A fiú kivédte ugyan, de hátratántorodott az ütés erejétől. Felé döfött, de James játszva elugrott a fehér penge útjából, még kétszer félre lökte a kardpengét, majd megsebezte az ellenfele mellkasát.
– Ez nevetséges – mondta James, és leeresztette a kardot. – Gyakorolj még, aztán folytatjuk.
– Ne merj így elmenni! – kiáltott után a másik a tehetetlenségétől dühösen. – Inkább meghalok, de magammal viszlek.
– Alex, Alex, Alex – rázta a fejét, és visszalépett hozzá. – Tudod, hogy nem tudsz legyőzni. Még senkivel se találkoztam, aki meg tudta tenni, minden próbálkozó halott.
– Én is megpróbálnám – jött a háta mögül egy hang. James megpördült, és a fiúra nézett.
– Eric – mondta ki a nevét, olyan örömmel, mintha ajándékot kapott volna. – Ez kedves, de a bátyád nem hiszem, hogy örülne, ha bajod esne.
Eric nyitotta a száját, hogy válaszoljon., de ő nem láthatta, hogy a testvére közeledik Vickkel az oldalán. Észrevette, hogy mind a hárman elnéznek mellette, így megfordult, Chris elé ért, és elmosolyodott. Kicsit nagy lett a tumultus a néptelen utcán hirtelen.
– Patthelyzet – ironizált Alex.
– Én megnézném, hogy ki az erősebb – morfondírozott Chris, miközben az állát vakargatta. Borostája sercegett az ujjai alatt, ráfért volna már egy borotválkozás. Kék szemeiben furcsa fény csillant, beteges külseje ellenére, elképesztően nézett ki.
– Tényleg? – kérdezte döbbenten Felisz.
– És ha nem fog tetszeni az eredmény? – kérdezte James.
– Eric dönt, ha harcolni akar, hát tessék – rántotta meg a vállát Chris.
– Itt az utcán? – szólt közbe újra Felisz reménykedve. – Bárki megláthat. Eric – fordult a szőke fiú felé –, legalább neked legyen eszed. Nem veszélyeztethetsz ártatlanokat, ha valaki meglát annak súlyos következményei lehetnek.
– Meddig megy? – nézett Jamesre, mit sem törődve a karját markolászó lánnyal.
– Halálig – mosolyodott el amaz. Chris egy pillanatra láthatólag megfeszült, de hamar rendezte a vonásait.
– Tényleg nem kellene ezt – lépett Eric mellé Alex is.
– Menjetek haza. Majd megyek – vette elő a kardot.
– Nem hagyunk itt – suttogta Felisz. – Kérlek, ne tedd ezt – de Eric ellépett mellőle, és James felé indult.
– Ó, szóval komolyan gondolod, Szépfiú – vigyorgott elégedetten. – Azt hittem, előbb a bátyáddal kell végeznem, ha meg akarlak ölni. De végül is mindegy a sorrend, nem igaz?
– Én azért nem tennék elhamarkodott megjegyzéseket a helyedben – szólt közbe Chris. – Őt se győzte még le senki.
– Csak te – tette hozzá Eric.
– Jaj, ne ámíts már! – háborodott fel James. – Mindenki tudja, hogy ti csak játszadoztok egymással. Sajnos, sosem gondoljátok komolyan, pedig mindkettőtök élete könnyebb lenne, ha nem ábrándoznátok állandóan a régi szép időkön – vigyorodott el lenézően. – Szánalmasak vagytok mindketten.
– Na, kezdjétek már – sóhajtott Chris, és nekidőlt annak a fának, aminek nem régen James is.
A nephilimvadász megemelte a kardot, és lecsapott, de már csak a fiú hűlt helyén szelte a levegőt. Eric két méterrel arrébb állt addigra. A kardja ezüstösen csillogott a napfényben, ahogy megforgatta, és védekező pózba állt.
– Mi lesz, ha nem nyer? – suttogta a kérdést Vick Chris fülébe.
– Azt nem engedem – válaszolt le sem véve a szemét a két párbajozóról.
Szakértőként elemezte a mozdulataikat. Mindkettő profi volt, efelől semmi kétsége sem volt. Talán, de csak talán kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok, ami nem jelentett jót. Abban bízott, hogy Eric lesz az ügyesebb, de egyik sem talált a másikon fogást.
És akkor Eric elesett, James kigáncsolta. A kardja kiesett a kezéből, méterekre repült tőle. James gúnyos vigyorral a képen mellélépett, és felemelte a kardját, hogy bevigye a végső csapást. Chris már ellökte magát a fától, a keze a kardján volt, de az öccse odébb gurult a lecsapni készülő kard elől. Felkapta a sajátját, és a következőt, már állva védte ki.
– Állítsd le! – lépett elé Felisz. – Megölik egymást.
– Majd meglátjuk – rántotta meg a vállát.
– Nem teheted ezt. Csak te tudod őket megállítani – csattant fel a lány haragosan. Chris hirtelen megragadta a vállát, és megrázta.
– És mond csak, melyiket félted annyira Felicity? – sziszegte.
– Én... – Felisz arcára gyötrődés ült ki, bánattal keveredve. Egy pár pillanatig farkasszemet néztek egymással. – Eric mintha a bátyám lenne – suttogta lassan, mélyen a fiú szemébe nézve.
– Elég – kiáltott Chris. De a két fiú továbbra is küzdött. – Mondom elég volt – kiáltott újra. Közéjük ugrott, és kivédte a fekete fiú felé döfő kardját, majd hátralökte a betonra. James dühtől szikrázó szemmel, Eric meglepetten nézett a bátyjára.
– Vége – mondta ridegen.
– Azt mondtad, az öcséd döntése – tápászkodott fel James.
– Azt mondtam, ha harcolni akar, harcolhat. Harcolt nem igaz? – tette az ártatlant.
– Chris – mérgelődött Eric –, engedj harcolni.
– Most mi lesz? – kérdezte James.
– Most? Elmész, és tovább ábrándozol azon, hogy hogyan ölnél meg, ahogy szoktad – rántotta meg a vállát.
– Ha eljön az ideje boldogan foglak szíven döfni – mondta James mosolyogva, eltette a fegyverét, és elment. Hátra se nézve távolodott az utcán, néha belerúgva egy-egy kődarabba.
Amint eltűnt az utcasarkon, Eric a bátyjának esett. Mérgesen lökött rajta egyet, Chris megtántorodott, de nem esett el. Lehunyta a szemét, és sziszegve fújta ki a levegőt.
– Miért kellett ezt? – kérdezte Eric vádlón. – Miért kellett leégetni?
– Bocsáss meg, hogy megmentettem az életed, drága öcsém – szólt vissza mérgesen. Hirtelen rátörő fájdalomtól eltorzult arccal a térdére támaszkodott, és reszelősen lélegzett.
– Jól vagy? – lépett mellé Eric.
– Igen, csak szükségem van egy kis... – megakadt egy pillanatra – időre. – mondta végül, és megrázta a fejét.
– Menjetek! – szólt oda Eric Alexnek, és Felisznek. – Nem sokára megyek én is – tette hozzá a másik kettő bizonytalanságát látva.
– Biztos? – kérdezte a lány. Bólintott, Alex megfogta a húga karját, és elkezdte hazafelé húzni. Chris intett Vicknek, aki James után indult.
– Holnapra rendbe jövök – bizonygatta Chris, amikor találkozott a pillantásuk.
– Tudod, hogy tudom, hogy csak akkor jössz rendbe, ha újra iszol. Legalábbis ilyen gyorsan csak akkor jössz rendbe – sóhajtott Eric, és leült az útpadkára, a bátyja pedig mellé.
– Reménykedtem benne, hogy kerüljük ezt a témát – túrt Chris idegesen a hajába.
– Rendben – bólintott az öccse, majd pár pillanat múlva folytatta. – Nyerhettem volna.
– Talán – suttogta Chris. – De nem hiszem.
– Miért nem? – fordult felé hitetlenkedve.
– Eléggé ki voltak egyenlítve az erőviszonyok. Nem vagy nála sokkal jobb, fürgébb, vagy erősebb – magyarázta. – Ő viszont alattomos, ha látja, hogy nem tud nyerni tiszta eszközökkel, akkor keres más módot. Ne várd tőlem, hogy ezt hagyjam.
– Egyáltalán miért hagytad, hogy elkezdjem?
– Tudni akartam, mire vagy képes – fordult szembe az öccsével. – Még csak velem harcoltál, vagyis én nem láttalak mással, és ahogy arra James is rámutatott, az csak játék volt. Most már tudom, hogy az egyik legjobb vagy, akivel találkoztam.
– Legközelebb azt is közöld a tervedben, hogy le fogod állítani – jegyezte meg.
– Abban nem voltam biztos – vigyorgott Chris.
– Mi lesz most? – kérdezte Eric.
– Mi lenne? – fordult újra előre Chris, hogy ne kelljen az öccse szemébe néznie.
– James mindenről kitálal majd Saikernek – világított rá Eric.
– Tudom – sóhajtott fel.
– Mi lesz veled? – kérdezte és aggodalom csengett a hangjában.
– Meg tudom magam védeni, köszönöm – mosolyodott el gúnyosan.
– Te se várd tőlem, hogy tétlenül nézzem, hogy bajod esik – erősködött Eric. Chris ránézett, kék szemeit az övéibe fúrta. Tele volt titkokkal, amiket még neki sem mondhatott el, pedig ugyanúgy érintették Eric életét is, ahogy a sajátját.
– Még szüksége van rám – mondta végül. Gondolt rá, hogy bevall mindent. Bevallja az alkut, hogy ki is Lisa valójában, hogy miért kell pont neki meghalnia, hogy mi történik, ha Saiker megöli, és, hogy csókolóztak, de nem tudta megtenni. Még nem állt készen. – Menj mielőtt mentő csapatot küldenek érted, hogy visszaszerezzenek a csúnya, gonosz bátyádtól.
Eric felnevetett, majd felállt. Nyújtózott egyet mielőtt a bátyjához fordult.
– Ígérd meg, hogy nem szívódsz fel – Chris hunyorogva nézett fel rá. A nap a szemébe sütött, csak az öccse sötét sziluettjét látta.
– Nem ígérhetek semmit, Eric. Most nem – rázta meg a fejét kétkedve, most nem tudta, mit hoz majd a jövő.