Raboskodó Angyal trilógia

II./ 34. fejezet

Lisa az ismerős folyosón ébredt. A hideg, nyirkos padlón feküdt. Fájt a háta, a kemény kő nem éppen a legkényelmesebb ágy volt. A haja egy vizes pocsolyába ért, egészen megszívta magát, és a ruhája is átnedvesedett. Felült, és miközben kicsavarta a hajából a koszos vizet, körbenézett. Az álmaiból már jól ismert folyosón járt. Megborzongott a hidegtől, a karját dörzsölgetve állt fel, és indult el a szokásos úton. De egy lépés után megtorpant, és megfordult. Soha egyik álmában sem nézett a háta mögé. Most először megtette. A folyosó folytatódott, de nem látta, hová vezet. Bizonytalan léptekkel indult el az ellenkező irányba, nem az angyalhoz ment, túl kíváncsi volt. Hosszú ideig semmi sem változott, csak az üres baljóslatú folyosón tartott egyre messzebb és messzebb.

Végül talált egy ajtót. Hasonló volt, mint az, amelyik mögött az angyal van rabláncra fűzve. A kezét a súlyos kilincsre tette, megpróbálta lenyomni, de nem engedett. Végül a teljes súlyát belefektetve sikerült, és kitárult előtte a súlyos vasajtó. Egy pillanatig vakító fény tört elő az ajtón át, majd pislákolva eltűnt, és a helyét egy meseszép táj vette át.

Egy angyal állt a hegy völgyében. Éjszaka volt, csak a szárnya adott fényt, halványan derengett. Azonnal felismerte, az az angyal volt, akit az álmaiba látogatott.

– Többre kellene tartanod őket – mondta egy kellemes, morgós, férfias hang. Egy másik angyal jelent meg, és a lány mellé lépett. Egy pillanatra felé nézett, Lisa azt hitte, észreveszi, de nem látta, keresztülnézett rajta.

– Mégis miért? Mit tettek, amiért megérdemelnék? – felelt az angyal gyönyörű, éneklő hangon.

A lány végig hallgatta a beszélgetést, majd megvárta még a két angyal eltűnik. Abban a pillanatban, pedig valami láthatatlan erő kilökte a folyosóra és az ajtó bevágódott fülsüketítő robajjal.

Újra megpróbálta lenyomni a kilincset, de most nem engedett, mintha belülről kulcsra zárták volna. Végül feladta a próbálkozást és egy másik ajtóhoz lépett. Az is szorult, mintha nagyon régen nem használták volna, de végül kinyílt. Az előzőből okulva, nem lépett be, csak bekukucskált az ajtón.

Egy sötét gyerek szobát látott maga előtt. Kisfiúnak volt berendezve a játékokból, és a fal kék színéből ítélve. Az angyala állt az ablaknál, és a bölcsőhöz közelített. Kiemelte a gyermeket a kiságyból, és lassan ringatni kezdte. Lisa semmit sem látott a kicsiből, annyira be volt bugyolálva, így inkább bizonytalanul, de mégis belépett a szobába, és megállt a lány mellett. Az angyal megigézve nézte a szép kisbabát, aki nagy kék szemeivel csodálkozva szemlélte a jövevényt. Aprócska ujjai, pedig az érkező egyik csillogó hajtincse köré zárultak. Nem sírt fel, még csak nem is fészkelődött, nyugodtan nézett fel és halványan mosolygott. Csak pár szál aprócska fekete haja volt, és fehér, puha bőre.

Végül az angyal megsebesítette a kezét, és pár csepp vért a kisbaba szájába csepegtetett. Aztán egy csókot akart nyomni a homlokára, de megzavarták. Felhangzott a zúgás, amit Lisa már többször is halott, és ismét megszólalt valaki a fejében.

– Segíts Ifaril! – kiáltotta egy kétségbeesett női hang. Az angyal azonnal letette a csecsemőt és eltűnt.

Lisa várta, hogy ismét kilökjék a folyosóra, de nem ez történt. Hanem megjelent egy másik angyal. Meglepetten nézett rá, azonnal felismerte. Egy nagyon világos szőke hajú lány állt előtte pár barna tinccsel. Emily volt az, angyal alakjában. Ő is felvette a gyermeket, bár az ő pillantásából hiányzott az a gyengéd szeretet, ami az előző angyal szemében tükröződött.