Raboskodó Angyal trilógia

II./13. fejezet

Lisának égett a szeme körül a bőr. A sírástól egészen piros lett, és fájt. Összeszorította, majd kinyitotta a szemeit. Még mindig az ágyában volt, a mellkasára hajtva a fejét, ahogy elaludt. Eric a hátán feküdt és szintén aludt. Olyan ártatlannak és gondtalannak tűnt, hogy nem volt szíve felébreszteni, de ott sem akart maradni, mert egy óvatlan pillanatba biztosan felverné az álmából.
Óvatosan ki akart mászni, de előtte még adni akart neki egy csókot. Közelebb hajolt a homlokához, lassan lentebb ereszkedett, és egy lágy csókot lehelt rá. Közben a pólója alól kicsusszant a nyaklánca, és a fiú bőréhez ért. Lisa utána akart kapni, de addigra már nem látta a láncot.

Megint a falat támasztotta az iskolájával szemben lévő uszodánál. Mellette ismét ott állt Chris és Eric, és újra végighallgatta a múltkori beszélgetést.
– Ő pedig az, akit meg kell védenem – folytatta Chris a beszélgetést, Lisa pedig elvált a faltól, és közelebb hajolt hozzájuk.
– Miért? – faggatta tovább Eric. Csend telepedett közéjük, a bátyja gondolkodott, majd felsóhajtott.
– Mert ő...
– Mert ő? Ki? – kérdezősködött sietetve, igaz a fiúk ezt nem hallhatták.
– Mert ő különleges – rivallt rá Chris –, és jobb ha nem tudod, miért az. Így is túl sokat tudsz, csak veszélybe sodornálak.
– Megérdemli, hogy tudja – emelte fel az öccse is a hangját.
– Addig boldog, amíg nem tudja, hidd el – fordult el Chris, és az utcán távolodó emlékbéli Lisa után nézett.
– Ki fogom deríteni, hogy ki ő – ígérte Eric.
– Hajrá! – vigyorodott el gúnyosan a bátyja. Lisa csalódottan sóhajtott fel, hát Eric tényleg nem tudja, Chris nem mondta el.
– Nem is tudtam, hogy ilyen szőke a hajam napsütésben – szólalt meg egy hang a füle mellett, Lisa nagyot ugrott ijedtében.
– Hogy kerülsz ide? – fordult hátra gyorsan.
– Nem tudom – vonta meg a vállát a fiú lazán. – Te hogy kerülsz ide?
– Gondolom, a nyaklánc hozott ide – gondolkodott el Lisa. – Utoljára hozzád ért, aztán meg már itt voltam. Utána akartam kapni, de már nem értem el.
– Hm... – gondolkodott el Eric. – Szóval már nem csak gyógyítasz és a fejemben beszélsz, hanem a nyakláncot is tudod irányítani, és még engem is belerángatsz.
– Nem direkt csináltam – háborodott fel Lisa. – Magától bolondult meg. Várj csak beszéltem a fejedbe?
– Nem is tudtad? – kérdezett vissza. – Azt hittem, direkt csináltad, még amikor a Tanácsnál voltunk.
– Nem, észre se vettem – rázta meg a fejét értetlenül. – Hogy tudok innen elmenni? – kérdezte.
– Gondolom, ha elengeded a láncot, mert elkaptad azt, csak nem érzékelted.
– De hát nem is fogom – ellenkezett Lisa.
– De igen, és úgy sejtem engem is, csak én vagy alszom még, vagy azonnal elrángattál ide, amikor felébredtem – mosolyodott el pimaszul a fiú. – De máris menni akarsz? – kérdezte csibészes pillantással, és a derekára vezette a kezét, majd magához húzta és megcsókolta.
Megváltoztak a fényviszonyok, amikor elválltak az ajkaik. Sötétebb lett, sokkal. Lisa a fiú szemébe nézett, és csak aztán szét. Sötét volt, semmit se látott. Egy fekete, üres térben volt, csak Ericet ismerte fel maga előtt, még a lába alatt lévő padlót sem látta, csak érezte.
– Hol vagyunk? – kérdezte.
– Átjöttél az álmomba – mosolyodott el Eric. – Most már tudjuk, hogy erre is képes vagy. Már meg sem lepődöm.
– Üres, fekete szobákról álmodsz? – kerekedett el Lisa szeme. – Kicsit sem aggasztó.
Eric felnevetett, átölelte a derekát, és a hajával kezdet játszani.
– Sosem jártál itt, azért nem látod, hol vagyunk. Nem ismered, nem tudod, mit kellene látnod – magyarázta. – De én látom, és tudom, hogyha két lépést hátrálsz, fellöksz egy gitárt.
– Gitárt? – lepődött meg a lány, és reflexszerűen hátranézett.
– Egy világos barna akusztikus gitárt. – A fekete padlón hirtelen meglátott egy gitárt egy gitártartóba támasztva. – Miért olyan furcsa ez? – kérdezte vigyorogva.
– Miért álmodsz te gitárokkal? – fordult vissza, és kérdőn nézett fel rá.
– Néha szoktam a múltammal álmodni – suttogta Eric.
– Milyen múlttal?
– Most éppen Alex szobájában állsz, csak még a tűz előtt – folytatta. – Abban a szobában régen hangszerek voltak. Anyám imádott zongorázni, és gyönyörűen játszott, de még több hangszerhez is értett.
– Zongora?
– Igen, zongora – mosolyodott el. – Tőled kb. három lépésnyire jobbra. Egy fekete nagyon értékes páncéltőkés zongora. Gyere!
Megfogta Lisa kezét, és a hangszerhez vezette, ami szintén megjelent a nagyfeketeségben. Felemelte a fedelet, és a billentyűk előbújtak a rejtekükből. A lány mögé állt, és a tenyerébe fogta az apró kezeit.
– Látod milyen gyönyörű? – suttogta a füle mellett. – Magával ragadó, akárcsak te. Olyan gyönyörű fehér, mint a bőröd, és olyan hibátlan. Nézd! – a kezeit irányítva finoman végigsimított a billentyűkön, a zongora pedig lágyan megpendült. – Semmihez se fogható a hangja. Olyan lágy, puha, és selymes, akár az ajkaid, amikor csókollak – suttogta Eric.
Elengedte a kezét, végigsimított a járomcsontján szelíden, és elhúzta a haját a nyakából, majd lassan belecsókolt. Lisa testén kellemes borzongás futott végig, ahogy a forró ajkai a bőréhez értek, és nem mozdultak onnan. Mindig, amikor kifújta a levegőt csiklandozta, kellemes érzés volt, nem idegesítő. Félárbocra ereszkedett a szemhéja. A pilláin át nézte a feketeséget.
Eric maga felé fordította, majd a fenekénél fogva felrakta a zongorára, és megcsókolta. Lisa a hajába túrt, és szenvedélyesen viszonozta a csókot. Nem vacakoltak könnyed puszikkal, rögtön a tárgyra tértek, és egymás nyelvét kergették.
Már a pólóján volt a keze, készült lehúzni, amikor valami megzavarta őket. Furcsa zúgás hangzott fel, bár először nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Eric lefejtette róla a felsőt, Lisa pedig az ingje gombjai után nyúlt. De homályossá vált a kép, már nem látta tisztán az arcát, pedig csak egy ujjnyira volt az övétől.
– Mi történik? – kérdezte ijedten.
– Azt hiszem, ébredezünk – hangzott messziről a hangja, majd eltűnt előle.

A keze kicsúszott alóla, és összecsuklott. Fájt a csuklója, elnyomódott a hosszas támaszkodástól. Ráesett Eric mellkasára, aki erre felnyögött alatta. Kinyitotta a szemét, és meglátta a szürke szőnyeget. A fiú felkönyökölt, ő pedig újból megtámaszkodott. A haja előreesett, így a függönyén át nézett Ericre, aki csibészesen elmosolyodott, Lisa pedig elvörösödött az álom emlékétől.
Az ajtón közben valaki élesen dörömbölt, és őket szólítgatta. A lány a falnak dőlt, Eric pedig felállt, hogy kinyissa az ajtót.
– Tessék? – Elnyomott egy ásítást, miközben a félfának dőlt.
– Na, végre – sóhajtott fel Josh. – Mit csinálsz?
– Aludtunk – vonta meg a vállát, majd a hajába túrt fáradtan.
– Tunk? Többes szám? – kérdezett vissza a férfi. Eric elengedte az ajtót, hogy az apuka szélesre tárhassa. Lisa végre meglátta a férfit, a nephilimek ezüstös fehér köpenyét viselte a ruhája felett, szóval a Tanácstól jött. Josh tetőtől talpig végigmérte, a pillantása rosszalló volt, a lány zavartan felmosolygott rá. – Eric nekem mindegy, mit csinálsz, csak ésszel.
– Nagyfiú vagyok már, ne aggódj – bólintott. – Amúgy meg tényleg aludtunk.
Lisa előre dőlt a térdére támaszkodva, hogy eltakarja az arcát a férfi kutató szemei elől, mert érezte, hogy újra elpirul, és akkor biztosan nem hinné el Eric féligazságát.
– Rendben – biccentett Josh. – Gyere le, muszáj beszélnünk!