Raboskodó Angyal trilógia

25. fejezet

 A folyosóra kiérve, a legutolsó szoba felé vették az irányt, a fiú bekopogott, a faajtó nyikorogva nyílt ki, és beléptek a könyvtárba. Nem volt egy nagy helyiség, de a falat végig magas könyves szekrények borították, egyes polcaihoz létra kellett, hogy elérjék. Középen volt még egy íróasztal, ami mögött Josh ült. Írt valamit, de most érdeklődve felnézett. Felvonta a szemöldökét, és megköszörülte a torkát.
– Tessék? – kérdezte.
– Találtam valamit, ami érdekes lehet – lépett közelebb Eric, és még mindig húzta magával a lányt. Felemelte a tőrt, és letette az asztalra.
– Mi ez? – fogta a kezei közé a férfi, és forgatni kezdte. – Egy tőr?
– Nézd meg jobban! – utasította Eric.
Josh fentebb emelte, és egészen közelről vette szemügyre. Többször megforgatta a kezei között, végig simított rajta párszor, aztán talált valamit, a markolat alján akadt meg a tekintete, majd közelebb húzta az asztali nagyító alá, és az alatt is szemügyre vette.
– Ez az egyik angyal pecsétje – mondta.
– Valódi lehet? – kérdezte Eric.
– Úgy hiszem – bólintott Josh –, bár erre te szerintem biztosabb választ tudsz adni. Felismerted nem igaz?
– Igen – bólintott Eric lassan. – És éreztem valamit, valami kellemes érzést.
– Vibrál benne az energia – értett egyet Josh. Lisa pedig csak kapkodta a fejét kettejük közt, hiszen semmit nem értett az egészből.
– Ha egy angyal készítette ezt a pengét, mégis mit keres a földön? – Eric a nagyító felé hajolt, és most ő kezdte vizsgálni a tőrt.
– Több magyarázat is létezhet – kezdte a férfi. – Az egyik, hogy talán valakinek készítette az angyal, és nem magának, egy földi halandónak, vagy egy nephilimnek, aki nagy eséllyel most már halott. Christől vetted el, igaz?
– Mondhatjuk így is – bólintott. Josh nem firtatta az érdekes választ, csak folytatta.
– A második, de ez a valószínűtlenebb, magától az angyaltól lopták el.
– Egy angyalt meglopni? – suttogta Eric. – Hátha valaki, akkor Chris képes rá, bár nem hiszem. Azt mondta, nem akarom tudni, hogy jutott hozzá, szerintem gyilkolt érte.
– Reméljük, nem az angyalt – bólintott Josh.
– Egy angyalt meg lehet ölni? – kotyogott közbe Lisa meglepetten.
– Elméletileg igen – válaszolt Eric. – De nem tudunk senkiről, aki képes volt tenni.
– A démonok, és az angyalok ősellenségek, ők már megtizedelték egymást az évek során – magyarázta Josh. – De ember még nem tudott nekik ártani.
– Ezt nem értem – rázta a fejét a lány. – Honnan tudtok ilyeneket? Angyal holttestet találtatok, vagy mi?
– Hosszú történet – sóhajtott fel a férfi. – Legyen annyi elég, hogy tudjuk. Ez bizalmas információ, amíg nem tudjuk, ki vagy pontosan, ezt nem mondhatom el.
– Chris még azt is mondta – folytatta Eric mintha mi sem történt volna –, hogy ezzel akarják megölni Lisát.
Josh meglepetten nézett fel a fiúra. Majd összekulcsolta a kezeit, és ráhajtotta az állát, úgy gondolkodott.
– Ez érdekes – suttogta. – Ilyesmiről még sosem hallottam. Vannak bizarr ötleteim, de még nem volt ilyesmire példa, vagy mi nem tudunk róla. Valamiért fel akar áldozni ennyit már tudunk, nálunk a fegyver, amit visszaakarnak majd szerezni. Legjobb lesz, ha ezt megbeszélem a Tanáccsal. Eric nem akarsz velem jönni? – fordult a fiú felé.
– Nem, semmi kedvem jó pofizni – rázta meg a fejét.
– De a bálra azért eljössz, ugye? – emelkedett meg kérdőn Josh szemöldöke.
– Ki nem hagynám – vigyorodott el gúnyosan Eric. A férfi lemondóan sóhajtott, és megrázta a fejét, közben motyogott valamit arról, hogy sosem változik, majd a szoba másik végébe egy másik ajtóhoz lépett.
– Mi az? – kérdezte Lisa halkan a fiútól a kijárat felé bökve. – Hová vezet?
– A Tanácshoz, az egy lezárt teleport – válaszolt Eric mosolyogva, és kihúzta a szobából.
– Mit jelent az, hogy teleport? – fordult felé a lány kíváncsian.
– Egy kapu, ami az egyik helyről a másikra visz, rögtön. És azért lezárt – előzte meg a következő kérdését –, mert csak két hely között működik, ide és a Tanácshoz lehet vele menni, máshova nem, és máshonnan nem.
– Ez mire jó? – faggatta tovább Lisa.
– Önvédelem – magyarázta a fiú. – Az emberek nem tudhatják, hogy kik vagyunk, veszélyes lenne. Ha pedig bárhova csak úgy tudnának a mieink teleportálni, az feltűnő lenne, hová lenne az elővigyázatosság. Amúgy nem sok ilyen teleport van, csak a legnagyobb vadászcsaládok rendelkeznek ilyesmivel, ritka.
Eric elindult lefelé, de megtorpant, amikor a lány újra megszólította.
– Nem mondtad el neki, hogy meggyógyítottalak.
– Nem.
– Miért? – kérdezte Lisa.
– Nem fontos – felelte halkan.
– Miért? – makacskodott a lány. Eric megragadta a kezét, és végül inkább a szobájába húzta be.
– Mert nem akarom, hogy mint valami torzszülöttet mutogassanak, vagy rosszabb kísérletezzenek rajtad – emelte meg a hangját mérgesen a fiú, majd bűnbánóan nézett le rá, ahogy észrevette, hogy Lisa hátrahőkölt. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
– Hogy érted ezt? – suttogta elszörnyedve.
– Josh jóember, de ha megtudja, hogy mit tudsz, elmondja a Tanácsnak, a tagokat pedig nem fogja érdekelni, hogy érzel is valamit, csak egy új különlegesség leszel, amivel megoldást találhatnak pár dologra – Eric az ágyhoz húzta, és leültette rá. – Kitudja, még mire vagy képes. Nem akarom, hogy bántsanak.
Magához húzta a megszeppent lányt, és szorosan átölelte. Lisa a vállába fúrta a fejét, és nem mert belegondolni, mit is kezdenének vele, ha rájönnének, mit tud. Eric ringatni kezdte, és a hátát simogatta. Ezzel megnyugtatta kicsit, visszaállt normális ütemre a szívverése, és a légszomja is elmúlt.
– Nem hagyom, hogy bántsanak, ígérem – suttogta a fiú, még mindig ölelve őt, így maradtak egy ideig. Egyikőjük sem akarta elengedni a másikat, csak így maradni örökké. Végül Eric törte meg a meghitt pillanatot, és elhúzódott. Sóhajtva nézett a lányra.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
– Igen – bólintott Lisa. Azt hitte, megint elsírja magát, de már nem tudta, már annyi könnyet ejtett, hogy már nem volt rá képes. Próbált mosolyt erőltetni az arcára, Eric fürkészve figyelte, végül nem szólt rá semmit.
– Miért mondta azt Josh – szólalt meg újra a lány –, hogy te biztosan jobban tudod, hogy kié a tőr?
– Mert ismerem a pecsétet, ami rajta van – válaszolt Eric.
– Honnan? – pislogott rá meglepetten.
– Onnan, hogy én is viselem – suttogta a fiú, majd levette a pólóját, és megfordult. Bal oldalt a lapockáján volt a kacskaringós sebhely. Az egyik vonala a nyakára is felfutott, ez volt az, amit Lisa már régen kiszúrt, és nem tudta, mi okozhatta, hát ez volt Eric jele. Olyan volt, mint az övé csak kisebb, de a fiúé sokkal jobban látszott, Lisáé mintha hozzátartozna, a része lenne, Ericé ott volt, de olyan volt, mint egy mély seb hege. Finoman hozzáért a puha bőrhöz, végigvezette az ujjait a vonalakon. Eric nem tiltakozott, nem húzódott el, hagyta, hogy azt tegyen, amit akar.
– Nem fáj? – kérdezte, amikor a nyakához ért.
– Nem – vette vissza a felsőjét Eric, és felé fordult. – Csak ott van, mióta az eszemet tudom, ezzel jár az életünk. Ezzel is – javította ki magát.
– A többieknek van ilyen? – kérdezősködött tovább Lisa.
– Igen, mindenkinek, csak nem biztos, hogy ugyanilyen – magyarázta. – Ha más angyal jelölte meg őket, akkor másmilyen lesz a jel is.
– Mindenkinek itt van?
– Nem, az is változó, általában a háton, a hason, vagy a mellkason, de van akinek a lábán, vagy a karján. Teljesen egyénre szabott – vigyorodott el a fiú.
– Annyi rejtélye van még a világotoknak – sóhajtott fel Lisa.
– Nem vészes, majd beletanulsz – mosolygott rá kedvesen.
– Csak hogy én nem akarok – nézett fel rá, Ericnek pedig lefagyott az arcáról a mosoly.
– Tudom, hogy nehéz, de menni fog. Hidd el! – nógatta.
– Hát nem érted? – mondta Lisa keservesen. – Én nem akarom ezt, nem akarok démonokat, angyalokat, átlagos akarok lenni, az aki voltam. Normális élettel, egyszerű élettel.
– Lisa... – meg akarta fogni a kezét a fiú, de elrántotta.
– Ne – pattant fel az ágyról, és az ajtóhoz lépett. – Nem kell a minden jóra fordul, nem lesz semmi gond sablon szöveg. Te is tudod, hogy nem így lesz. Semmi nem lesz már ugyanolyan, mint régen.
Kinyitotta az ajtót, de megtorpant. Úgy maradt pár pillanatig, hezitált. Végül hátranézett a válla felett, de nem láthatta a fiút, aki pontosan mögötte ült az ágyon.
– Csak egyet árulj el – kérte –, tudod mi van az apámmal? Hogy hol van?
– Nem, sajnálom – suttogta Eric szomorúan.
– Sejtettem – sóhajtott Lisa. – Gondolom, azt se tudod él-e még?
– Nem, de ha életben van, megtaláljuk. Ebben biztos vagyok.
Lisa kilépett a szobából, majd átment a sajátjába, ahol rögtön az ágyra vetette magát. Pár perce még azt hitte nem tud már sírni, annyit tette már a mai nap, de most meghazudtolta önmagát. Kicsordultak a könnyei, és végigszántották az arcát. Belefúrta a fejét a párnájába, hogy elnyomja a hangját, a vállát rázta a zokogás.
A gondolatai minduntalan visszatértek az apjához, akinek kitudja, miket kellett átélnie miatta, vagy talán ebben a pillanatban is. Kitudja, mit tettek vele, csak hogy bármit is megtudjanak róla. Talán éppen valamilyen börtönben van éppen, mint az az angyal az álmaiból. Talán rabláncokon tartják, és neki fogalma sincs, mi történik körülötte, hogy mit akarnak tőle. Lehet, hogy már nem is él, és az egész az ő hibája. Úgy szeretett volna mást hibáztatni. Ericet például, aki rávette, hogy jöjjön ide, és hagyja egyedül otthon az apját, de nem tudta megtenni. Lehet, hogy a fiú találta ki az elköltözést, de nem kényszeríttette fegyverrel, a döntést végül ő hozta meg. Jó lett volna, ha valaki más a hibás, de azok ott őt akarják, neki akarnak ártani, és az apja miatta került bajba. Nem tudja, hogy miért fészkelték be magukat a házukba, de ott voltak. Újra felzokogott, és magához szorította a párnát, hátha segít. Végül álomba sírta magát.