A boszorkány és a fülemüle

XVIII.

Serra csodálkozott, hogyan lehetnek még mindig épek a belső szervei ennyi teleportálástól. Összesen nem nyitott meg annyi átjárót korábban, mint amennyit az elmúlt időszakban. Pedig, ha belegondolt, rögtön az első leckék egyike volt az átjáróhasználat korlátozásáról szóló intelem. Olyan sűrű mágián hatolsz át, ami a testedet komoly terhelésnek veti alá. A túl sok terhelés deformációkhoz is vezethet, és az sem óv meg ettől, hogy képes vagy manipulálni a mágiát.

Serra annyira elveszett az emlékben, hogy már csak akkor vette észre az alatta elterülő hótakarót, amikor elhasalt benne. A hó azonnal olvadni kezdett – átitatta a ruháit, és lehűtötte a bőrét, de legalább segített abban, hogy hamar legyűrje a szédülést, mert volt mire koncentrálni.

Raya még azelőtt bújt madártestbe, hogy a földbe csapódott volna. Egyenletlenül verdesett a szárnyával – mint aki frissen tanult repülni –, végül feladta a küzdelmet, és belesüppedt a bokáig érő hóba. Váratlanul emberi alakot öltve epét öklendezett fel.

Bágyadt arca visszanyert némi színt, amint összeakadt a tekintete Serráéval. Riadtan talpra kecmergett, de akárhányszor megpróbált elhátrálni, mindig visszabukott a hóba. A haja teljesen átnedvesedett tőle.

– S-Serra... én... én...

A boszorkány frusztrált morgással belé fojtotta a szót. Biztos volt benne, ha puszta nézéssel ölni lehetne, a madár már kinyúlt volna. A hajánál fogva rántotta fel, hogy áttapogassa meztelen testét. Raya először megpróbálta lefejteni magáról az ujjakat, de aztán fájdalmasan összerezzent. A nyála végigcsorgott az állán.

– Rowan rakott rád valamit, amivel lekövethet? – A boszorkány áttúrta a fülemüle barna tincseit.

– Serra... én... hidd el... én nem akartam...

– Nem hiszek neked. – Serra letépte az álarcot a fejéről, aztán elengedte a lányt. A madár úgy zuhant vissza a hóba, mint egy marionett-bábu, amiről levagdosták a drótjait. – Ki vagy te?

A benne fortyogó indulat ellenére a boszorkány mérsékelt hangerővel beszélt, Raya mégis összerándult, és a fogai is egymásnak koccantak. Serra egyetlen alkalmat sem bírt felidézni, amikor a madár fázott volna. Rosszul festett. A csontjai az éjszaka sötét leple alatt is sokkal kivehetőbben türemkedtek ki, mint ami normális lett volna.

– N-nem hazudtam – vacogta a lány. Felpillantott, de nem tudta sokáig tartani a szemkontaktust. – Csak... csak nem mondtam el mindent.

– Bőven itt az ideje.

Serra szédelgése eddigre már szinte nyomtalanul elmúlt. A köröttük zizegő mágiából merítve halovány fénygömböket engedett szabadjára, hogy derengésükkel bevilágítsák a környezetüket. Csupán annyit sikerült megállapítania, hogy egy hófödte, viszonylag sík mezőn landoltak. A távolban fák sziluettjei meredeztek, a mögöttük elnyúló hegyvonulat teteje beleveszett az alacsonyan lebegő felhőtömegbe.

– Én csak... – szólalt meg Raya remegő hangon – habzsolni akartam az... az élvezeteket.

– Ezt már hallottam.

– Akkor az is tiszta, hogy... hogy elvállalok mindent, ami izgalmat ígér. Amikor azon a partin Rowan ajánlatot tett... azonnal kaptam rá. A szokásos „törjek be helyekre" felkéréseket úgyis untam, Rowan pedig valami sokkal izgalmasabbal rukkolt elő. Arra kért, hogy...

– Hogy szedd ki belőlem, amit Helenről tudok – fejezte be ridegen Serra. – Megbíztam benned, és lelepleztem őt előtted. A kapcsolatunkat. A búvóhelyeit. A munkásságát. Mindent.