A boszorkány és a fülemüle

V.

Már jó néhány kilométert levezettek, mire Raya végre kipukkasztotta a képzeletbeli buborékot, amivel elszigetelte magát.

– Miért autózunk?

Serra nem hitte volna, hogy örülni fog a hangjának. Valamiért idegenül hatott a dermedt némaság és a félelemszag, ami körbelengte.

– Hogy érted?

– Azt hallottam, hogy ti tudtok teleportálni. Akkor ezek szerint az csak mese?

– Nem mese, de egyik helyről egy másikra ugrani egyrészt teljesen leszív, másrészt veszélyes. Főleg, ha valakit még szállítasz is magaddal. Fogalmazzunk úgy, hogy egyetlen apró hiba, és a testrészeid nem pont úgy érkeznének át, mint ahogy kellene. Vészhelyzetre szoktuk korlátozni a használatát.

– És Rowan? Most, hogy ilyen erős...

– Ha arra gondolsz, hogy bármikor ideteleportálhat, akkor ne is rágódj ezen tovább. Ahhoz tudnia kell, hol vagyunk. Folyamatosan monitorozom a környezetünket, és úgy tűnik, egyelőre hátrahagytuk.

Raya olyan sok levegőt lélegzett be, hogy a mellkasa látványosan megemelkedett.

– Az autókölcsönzőnél sem szúrtad ki.

Serra szorosabban fogta a kormányt. Az ujjbegyei belefehéredtek.

– Nem szokásom ugyanazt a hibát elkövetni újra – felelte hűvösen. Raya lerúgta magáról a cipőjét, és felpakolta a lábát a műszerfalra. Olyan komor ábrázatot ült ki az arcára, hogy Serrának nem volt szíve ráripakodni. Inkább az útra koncentrált. A szemből jövő autók éles reflektorfényétől úgy káprázott a szeme, hogy a mellettük elsuhanó fák ágai feléjük nyújtózó karmoknak tetszettek. A boszorkánynak minden csepp önkontrolljára szüksége volt, hogy ne akarja félrerántani a kormányt előlük.

– Belemehettél volna – jegyezte meg a madár hirtelen.

– Mibe?

– Rowan tálcán kínálta neked azt az információt, amit az átkom által keresel.

– Kizárt. – Serra megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy csapdába csalt volna.

– Miért állítana csapdát? Egyáltalán miért tartasz tőle ennyire? Mi történt köztetek?

Rémült sikolyok. Omladozó tető. Vörös hajnal. Arrogáns mosoly. Serra gerincén borzongás futott végig.

– Nem a te dolgod. Neked felesleges emiatt fájdítani a fejedet.

– De tudni akarom.

– Nem akarod.

Jó néhány kilométerkőig megint némán és feszengve ücsörögtek, de ahogy egyre nőtt a távolság köztük és Hillford között, Raya úgy virágzott ki ismét. Kényelmesen hátradőlt az ülésben, és úgy terpeszkedett, mintha legalább valami masszázsszék gyúrná az izmokat a hátán.

– Ha mesélsz magadról, akkor én is mesélek magamról – indítványozta, és Serra a szeme sarkából is tisztán látta a komisz vigyort az arcán. A kis dögvész... – Tudom, hogy érdekel a történetem. Elvégre ritka madár vagyok, nem igaz? Hülye lennél, ha azt hinnéd, lesz még egyszer ilyen lehetőséged. Hm? Naaa?

Az ujjbegyei finoman végigsimítottak Serra vállán. A boszorkány mozdulatlanul tűrt, de a kormányt már olyan szorosan markolta, hogy a bőrborítás ropogott az ujjai alatt.

– Ne érj hozzám.

– Csak oldani akarom a feszültséget. – A nyelvét csettintve Raya visszahúzta a kezét. Sértődött fintorba torzult az arca. – Neked talán nincs rá szükséged, de nekem igen. Neked talán régi ismerős a stressz, de én? Én szabadulni akarok tőle.