A boszorkány és a fülemüle

IV.

– Két lehetőségünk van – ecsetelte Serra a vállán pihenő fülemülének, miközben egy keskeny csapáson ereszkedtek lefelé, terebélyes bokrok vékonyka ágait kerülgetve. – Vagy leviszlek Hillfordba, ahol autót bérlünk, vagy rátérünk a sárga turistaútvonalra, és belevetjük magunkat az erdőbe. Tullában van egy garázsom, de ahhh... Az nem lesz jó, az majd' egynapnyi gyaloglásra van. Mégiscsak megkockáztatom Hillfordot. – A fülemüle felsípolt, és olyan vehemensen tárta szét a szárnyát, hogy a tollaival belesöpört a boszorkány arcába. – Nyugalom. Ha Rowan esetleg rajtam tartja a szemét, akkor is tudni fogja, hogy eljöttem, ha nem Hillfordban szerzek járművet magunknak. Ne vesztegessük az időt kitérőkkel. Minél előbb kiderítem, miben mesterkedik, annál könnyebben szabhatok gátat neki.

Raya hangosan csicseregni kezdett, és ismételten meglengette a szárnyát.

– Egy szavadat sem értem – morogta Serra, de ez sem csitította el a fülemülét. Felborzolta a tollát, aztán felröppent. – Ne csapj zajt! – mordult rá a boszorkány, de Raya tüntetőleg egyre magasabbra emelkedett. – Ch. Dögvész.

Serra belekalkulálta, hogy korán sötétedik, tényleg. Mégis benézett valamit, mert amint leértek Hillfordba, az utcai lámpák fénye hirtelen a természetes világosság fölébe kerekedett, és a fülemüle leugrott a hátizsák pántjáról, hogy emberi lábakon érjen földet. Pedig végre kezdtek elkényelmesedni. Még a látszólag felzaklatott madár is engedelmesen visszaszállt Serra vállára, és sűrű hajának takarásában ejtőzött.

A boszorkány nyomban egy parkoló autó mögé rántotta a lányt, a mágiája segítségével kényelmes ruhákba bújtatta, aztán körbekémlelt. Itt, a város szélén szerencséjükre maximum sebesen tovahaladó járművektől kellett tartania, de nem mert megkockáztatni semmit. Amint felegyenesedett, hogy körbetapogasson, Raya visszahúzta a kocsi mögé. Arcára árnyék borult, világoskék tekintetében indulatok cikáztak.

– Hogy érted azt, hogy Rowan után mész? – Tőle valamiért idegen volt ez kimért hang.

– Mi?

– Fent az erdőben azt mondtad, hogy meg akarod gátolni abban, amit csinál.

Serra ekkor megértette.

– Ne aggódj, neked ehhez semmi közöd. Leveszem rólad az átkot, és utána elválnak útjaink. Oda mész, ahová csak akarsz, nem foglak belerángatni ebbe.

Azt várta, hogy a madár felsóhajt, és végre haladhatnak tovább, ehelyett Raya keményen belemarkolt a felkarjába. Erős ujjai voltak. Úgy lihegett, mintha futva tette volna meg az utat a hegyről, a lehelete szinte perzselte Serra nyakát.

– Megígérem – nyomatékosította a boszorkány.

– Hát nem arra jutottunk – szűrte a fogai közt Raya –, hogy Rowannek pokoli hatalma van? Hogyan tervezel szembeszállni vele?

– Nem fog utánad menni. Ha én el is bukom, veled már nincs dolga. – Serra szájíze kesernyés volt. Ő sem hitte el a saját szavait, a fülemüle látszólag még kevésbé.

– És veled mi lesz? – kérdezte meglepően erőszakosan.

– Az téged már nem fog érinteni. – A boszorkány kiszabadította a karját. – Elég ebből! Magunkra akarod hívni a figyelmet?

Raya vékony vonallá préselte össze a száját. Sértődötten bólintott egyet, és Serra vezetésével bevetették magukat a város gyomrába.

Éberen és mágiakísérettel haladtak, miközben próbáltak a lehető legtökéletesebben belesimulni a koraesti zsibongásba. Raya lelkesen lépdelt, és teljesen véletlenszerű dolgokról beszélt. Ha Serra nagyon odafigyelt a hangjára, kihallotta belőle az idegességet, de látván, mennyire könnyedén szedte a lábát, és mennyire könnyen imitálta virgoncságát, Serra gyomorgörcse is oldódott kissé. Raya értett a szavakhoz – megkapóan mesélt a legjelentéktelenebb apróságokról is, és a boszorkány csak akkor nem tudott volna csüngni a szavain, ha betapasztotta volna a fülét. Egy ponton a madár belékarolt, és úgy sétálgattak, mint akik szórakozni mennek. Vagy randizni. Igazából mindegy, Serra azt sem bánta, ha esetleg ezt a látványt keltették. Csak ne úgy fessenek, mint akik sántikálnak valamiben.