A boszorkány és a fülemüle

VII.

Nem haladtak sokat aznap. Mindketten reszkettek az adrenalintól, meg valami mástól is, amit Serra képtelen volt megnevezni. Fel sem tűnt neki, hogy órákon át szorongatta Rayát, csak akkor, amikor a madár fészkelődni kezdett. A boszorkány széttárta az ujjait, de Raya csupán azért ficánkolt, hogy kényelmesebb testhelyzetet találjon magának. Serra még sosem várta ennyire, hogy végre lebukjon a nap, és az sem érdekelte, hogy az egyenlő a rabul ejtő sötétséggel.

Ebédnél is folyamatosan a fülemülén függesztette a szemét, és amikor már azért melegítette fel a korai konzervvacsorát, hogy gyorsabban teljen az idő, tudta, hogy hosszú éjszakája lesz. Egy része rettegett tőle, egy másik viszont fiatalkori énjére hajazó lázban égett. Hogy elfojtsa a vérében áramló vágy izgató bizsergését, előkotorta a térképet is, és megpróbálta kilogikázni, vajon hol kell számítaniuk még víznyelőre.

Raya erre válaszul felborzolta a tollát, mielőtt azonban a levegőbe emelkedhetett volna, Serra leintette. A józanul gondolkodó énje valószínűleg útnak eresztette volna, de Serra most nem tudott józanul gondolkodni.

Aztán, amikor épp az erejét tesztelgette azzal, hogy nekiállt összeforrasztani a karomnyomokat, végre éjbe fordult a nappal, és egy formás alkatú, kissé kócos hajú nő képe bontakozott ki a véres zsebkendőkkel teleszórt mosdókagyló fölötti tükörben.

– Hülye voltál, dögvész – szegezte neki elsőként Serra. Raya oldalra billentette a fejét, pont úgy, ahogy madáralakja szokta. – Nem kellett volna utánam jönnöd. Ha a sötétség teljesen bekebelezett volna, most ott fulladoznál időtlenül, kiút nélkül.

– Szerintem meg megmentettem az életed – vágott vissza a fülemüle, és telt ajka kényszeres mosolyra húzódott. Kidomborodott a melle, ahogy frusztráltan sóhajtott egyet.

– Megoldottam volna egyedül.

– És ha nem? Akkor odalenne a védelmem. Persze találhatnék másik boszorkányt. Ezt szeretnéd? – Raya olyan nagyokat pislogott, hogy Serrából kibukott egy hümmögés. A tenyere nyirkos volt, és heves szívverésének ritmusában lüktetett a máris gyógyulófélben levő seb a vállán. – Az, hogy segítettem, csak... járulékos kár. Szükségem van arra az ügyes ujjaidra, és ehhez sajnos élnie kell annak is, aki mozgatja őket.

Serra arca nem leplezett le érzelmeket, de a légzése felgyorsult. Raya formás keblei is egyre gyorsabb ütemben emelkedtek és süllyedtek, tónusos hasa ugyanarra a ritmusra feszült meg és engedett ki. A fenébe is. A boszorkány megpördült a székével, hogy szembekerüljön a fülemülével.

– Szükséged van az ügyes ujjaimra? – ismételte meg. – Olcsó vicc, dögvész.

– Attól még nem lesz kevésbé igaz.

Serra falai leomlottak.

Két hosszú lépéssel a fülemüle előtt termett, és magához húzta. A lány meztelen mellkasa szorosan az övéhez simult. Fürkésző szempárja megakadt Serra száján, forró lehelete bizsergette a boszorkány arcát és nyakát. Serrának ez idáig fel sem tűnt, hogy a lány orrnyergét picit megpirította a nap. Nem is sütött mostanában.

Egymáshoz tapadó mellkasuk már most szaporán hullámzott. Raya ajka résnyire elnyílt, és mélyen a boszorkány szemébe nézve így suttogott:

– Ki akarom maxolni a dolgokat, emlékszel? Biztos, hogy nem erőltetted meg ma...

Serra cserepes ajkát az övére tapasztotta. Raya döbbenetében a szájába sóhajtott, mire hosszú és vékony ujjaival végigsimított a lány gerincének vonalán, mosolyt csalva elő belőle.

Az óvatos és gyengéd kóstolókat egyre éhesebb csókok váltották fel. Nyelvek táncoltak egymással, fogak koccantak egymásnak. Raya türelmetlen ujjai elszakították Serra fekete felsőjét, amit már amúgy is csak félig kellett lehámoznia róla. A tenyere olyan forró volt, hogy a boszorkány nem lepődött volna meg, ha minden egyes érintés nyomot hagy. Vágyakozva üdvözölte ezeket az új sebeket – darabokra törték a gondolatait, és Serra hamarosan már csak hőt, a hátába maró ujjak okozta fájdalmat, Raya légzését a nyakán és verejtékének sós ízét érezte a szájában. Többet akart. Még többet, többet, többet. Önkontrollja úgy dőlt romokba, mintha erős mágiával zúzták volna össze, és addig képtelen volt nyugodni, amíg a másik testet valahogy az övébe nem olvasztotta.