A boszorkány és a fülemüle

XVI.

Nem érdekelte.

De ha egyszer hagyta magát csőbe húzni? Ha nem is bűnrészes, a felelősség attól még őt terheli.

Elég. Nem szabad mélyebbre süppednie ebben az agyrémben. Ahogy Kitnek is mondta, élje az életét, amíg még tudja. De... milyen életet? Élet az, ha mást sem csinál, csak bájitalokat kotyvaszt frusztrált és izomagyú kuncsaftok merevedési zavaraira? Ha rendszeres terepszemlét kell beiktatnia a kunyhó körül, nehogy a közelben ólálkodjon valaki a fajtájából? Ha éjjel óránként felriad a legapróbb zajokra is? Vagy arra, hogy Raya neve már megint ott van a nyelve hegyén? Élet ez?

Viszont... ha tényleg beleásná magát a rejtélyekbe, attól jobb lenne bármi is? Vagy akkor meg a sokkoló felfedezések miatt dobná ki az ágy folyton? Akkor meg attól görcsölne a gyomra állandóan? Temesd el a dolgot. Éld az életed, és ne avatkozz olyasmikbe, amit képtelen lennél kezelni.

És Serra élte.

Kicserélte a kunyhó ablakait. Összeolvasztotta az eltört üvegcséket. Kiválogatta a káoszból a még használható fűszereket meg köveket. És ugyanolyan komor ábrázattal várta a kuncsaftokat, mint korábban. Ugyanolyan feketekávét döntött le minden reggel, és ugyanolyan rendszerességgel járt le Hillfordba, ha valamiből fogytán volt.

Minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. De mégsem. Mert a napok feszült várakozással és merengéssel teltek. Meg küzdelemmel. Izzasztó küzdelemmel. Küzdött azért, hogy még véletlenül se idézze fel Helen naplózásait. Aki azokat a jegyzeteket és képleteket írta, nem az ő mestere. Serrának egyáltalán semmi köze hozzá, pláne nem azután, hogy Helen elhunyt. A halottakat hagyjuk békében nyugodni, ezt az édesapja mondogatta mindig, amikor a családon belül valaki a száját tépte egy felmenőjükről. Igen. Hagyni kell a képet, mielőtt annyit fogdossuk, hogy zsírfoltos marad.

Helen pecsétgyűrűjének dobozkája is megsérült a pusztításban. Serra először bevágta a törmelékhalomba, de addig-addig szemezgetett vele, míg végül kihalászta a szilánkok közül, és egy fellazított járólap alá dugta. Némi alkohollal való öblögetés árán néhány nap alatt teljesen megfeledkezett róla.

Lepergett egy hónap. Leesett a hó, és nem olvadt el. Jócskán megnehezítette a lejutást a hegyről, nem mintha Serrát vonzotta volna a lenti banzáj. Ünnepi díszbe öltözött a város, karácsonyi dallamok szűrődtek ki az üzletek ajtaján, mézeskalácsot, forralt bort és egyéb nyalánkságokat árultak a karácsonyi vásáron.

Serra kunyhója csupasz maradt, és a látogatását is elmulasztotta a szüleinél. Amúgy sem hívta őket már jó ideje, és ők sem keresték fel egyszer sem. Talán azt hitték, meghalt. A hillfordi boszorkányt valaki teljesen mással azonosíthattak, mert lányuk sohasem süllyedne erre a szintre. Valószínűleg jobb is, ha ebbe a hitbe ringatják magukat. Megfordult már néhányszor Serra fejében, hogy valósággá tehetné, mert ha tényleg csak erről a mókuskerékről szól minden, ugyan mi értelme van? De az az átkozott ösztön, ami miatt foggal-körömmel kapaszkodott az életbe, nem eresztette.

Újévkor, amikor a városból fellőtt tüzijáték szüntelen robaja felverte bóbiskolásából, megbontott egy üveg rosét. Végül pohár helyett a palack száját emelte az arcához. Egyetlen kis korty maradt az alján.

Raya rosszallóan ingatta a fejét.

– Mit akarsz még tőlem? – fújt rá Serra, és a konyhaasztal tetejére egyensúlyozta az üveget. Az erős szénsavtól folyamatosan felbüfögte a rosé savanykás-kesernyés utóízét, és csak azért nyelte vissza a hányást, mert nem akarta megadni Rayának az örömet, hogy ennyire szétcsúszva lássa.

– Nem vetted észre a jeleket.

– Nem voltak jelek.

– De voltak. Tudtam, hogy a Tarot-paklit kell megkeresni, elfelejtetted? És azt is én sugalltam neked, milyen sorrendben kutassuk fel Helen búvóhelyeit. Rowan tudott róluk, de a csapdák meggátolták, hogy behatoljon.