A boszorkány és a fülemüle

II.

A táncoló lángok hosszú árnyékokat festettek a falakra és a régi fabútorokra. Serra szemét megtrükközte a fény, és ezért látott ostobaságokat. Vagy csak annyira nyúzott volt, hogy az agya előhívta elfojtott vágyait. Már arra sem emlékezett, mikor nyúlt ő magához, nemhogy más kényeztette volna...

– Ó, helló! Jó illata van a hajadnak!

A dallamos hanghoz csinos, kerek arc, pisze orr és halványrózsaszín ajkak társultak. Vállig érő, aranybarna hullámok keretezték a sugárzó arcot, és az a gyermekien sziporkázó, égkék szempár... Serra nyelt egyet. A tekintete az idegen fedetlen bőrére tévedt. Tónusosabb volt az övénél, és a boszorkány szinte az ujjbegyein érezte a hőt, ami áradt belőle. A lány a hasán feküdt, így kerek fenekén kívül mást nem leplezett le magából, Serra mégis hirtelen prűdnek érezte magát.

– Hogy kerülsz ide? – szegezte neki a kérdést ridegen. A lány lelkesen lóbálta a lábát, és becsukta A zöld boszorkány kertjét.

– Te engedtél be. Nem lennék olyan modortalan, hogy betörök, habár, amilyen nehéz volt hatnom rád, megfordult a fejemben.

Serra megütközve méricskélte a lány arcát. Ahogy felfelé görbítette az ajkát, kicsi gödröcske ült meg a szája szélénél, de csak a bal oldalon. A lángok vethettek furcsa árnyékokat az ábrázatára, legalábbis ez lehetett rá az egyedüli magyarázat, hogy Serra az egyik pillanatban gyermeki vonásokat vélt felfedezni, a másikban pedig már egy érett nő mosolygott rá sejtelmesen, kacérkodó tekintettel. Kérdőn felvonta formás szemöldökét, és a boszorkány ekkor döbbent rá, hogy az ő reakciójára várakozik.

– Fülemüle – bukott ki belőle suttogva. A lány még szélesebbre húzta a vigyorát. Hófehér fogsora kicsi, egyenes fogakból állt. Serra tényleg felfedezett némi hasonlóságot közte és a madár között. Ahogy kíváncsian oldalra billentette a fejét, vagy ahogy ide-oda mocorgott, teljes mértékben a kis jövevényt idézte, és noha a szeme nem egyezett meg a madár fekete gombszemével, a nézése...

– Ennyi? – hőkölt meg a lány. – Nem kérdezel többet?

– Miért vagy itt? – Serra komolyan szándékozott visszacsípni a barátságtalan magatartásából, de hogyan reagáljon az ember vagy mágus érdemben ilyen helyzetre?

– Mert beengedtél.

– Miért akartad, hogy beengedjelek?

– Hideg volt kint. – A lány lebiggyesztette az ajkát.

– Nem szeretem, ha az emberek... madarak... szórakoznak velem. Egyenes beszéd, vagy nincs kiszolgálás.

A jövevény felült, és így láthatóvá váltak kicsi, de kerek keblei. Formás, sportos alkata volt, alhasánál telepedett meg egy kevéske kis zsír. Serra karba font kézzel reagált.

– Hát, a vendégszereteted hagy némi kívánnivalót maga után, de ilyen kuncsaftok mellett megbocsátok. Tényleg, mi fog történni azzal a férfival? Mit itattál meg vele? Tényleg a nyakába fog ugrani a felesége?

Serra felszegte az állát. – Gyorsan pörög a nyelved, dögvész.

– A tiéd meg lassan. Na? Mit ivott meg? – A lány megint ficánkolt. A bőre kipirult az izgalomtól.

– Amortentiával kevert Slychis-főzetet.

– És az mit tud?

– Két dolgot. – A boszorkány elnyomott egy mosolyt. – A felesége valóban gerjedni fog rá, de az ő szexéhsége odalesz, így fordul a kocka kettejük között.

A lány arca felragyogott – szinte irritálta a szemet ez a sziporkázás.

– Hű, cseles! Ha egyből volt ilyen kéznél, akkor jól sejtem, hogy nem ez az első ilyen eset, mi?