A boszorkány és a fülemüle

VI.

Serra próbálta megfejteni, hogy vajon a kipihentség miatt érezte magabiztosabbnak magát, vagy azért, mert a Rayát nyugtalanító szorongás maradéka is eloszlott, és a lány óráról órára egyre virgoncabban beszélt. Korábban is ügyesen tettette, mennyire felszabadult, de túl könnyű volt benne olvasni ahhoz, hogy hihető legyen az alakítása. Serra azonnal észrevette, hogy a teste ilyenkor akaratlanul rándult egyet. Bizarr látvány volt, mikor a fülemüle olyan gördülékenyen, olyan légiesen mozgott, mintha emberként is csak apró madártestének súlyát kellene cipelnie.

A boszorkány először erősen kételkedett benne, hogy képes lesz álomra hajtani a fejét, hiszen ha Rowan tényleg rájuk tapadt, és képes elrejteni a jelenlétét, és akkor támad, amikor Serra elájult a kimerültségtől, és Raya ott fog állni vele szemben teljesen tehetetlenül, és... De Serra zavartalanul aludt, hat órákat is egyhuzamban, sőt, még rémálmok sem látogatták. Raya csípős megjegyzései mégsem ritkultak.

– Ellenem irányulna ez a barátságtalan attitűd? Hiába hitegetsz, nem hiszem el. Szerintem alapjáraton is besavanyodott vagy, de azért most határozottan kevésbé vagy karcos – jegyezte meg csipkelődve, mire Serra félreütötte a kezét, ami valamiért mindig túl közel ólálkodott a bőréhez.

– Mit vársz tőlem, ha így viselkedsz?

– Hogy viselkedem? – Raya a sofőrülés karfájára könyökölt, meleg lehelete így csiklandozta a boszorkány arcbőrét. Narancsos csoki illata volt.

– Mint egy... mint aki szándékosan hergel. – Serra szidta magát, amiért ennyire kiszáradt a torka. Ha pedig nyelni próbált, csak összecsomósodott a torkában a nyála. – Mert kíváncsi vagy, hogyan reagálok, ha elpattintod az idegszálaimat.

Raya huncut vigyort villantott.

Akárhányszor eljött a nappal, és a lány madáralakban aludni tért, Serra először megkönnyebbült, hogy végre zavartalanul koncentrálhat az alapos terepszemlére. Aztán a csend rendre felborította a lelki nyugalmát. A fák csupasz ágai megnyúltak, a baglyok emberi szemet meresztettek az elsuhanó autóra. A szitáló eső vörös cseppekkel pettyezte a szélvédőt, dörömbölés hallatszott a csomagtartóból... A boszorkány felmordult. El sem akarta képzelni, kialvatlanul hogyan menedzselte volna magát.

Kevesebb, mint egynapnyi autóút alatt odaértek volna a Nairn-oromhoz, de nem merte megkockáztatni, hogy nyílegyenesen odavezet, mert mi van, ha Rayának igaza van, és Rowan ki tudja játszani a tapogatóbűbájt? A fülemüle javaslatára inkább módosítottak némileg a sorrenden. Az egynapos út így három naposra bővült, de Serra azon kapta magát, hogy annyira nem is bánja. Pedig sürgetnie kellett volna ezt a kis kalandot. Szabadítsd fel végre a madarat, aztán paterold már ki innen, utasította egy belső hang, de nem bírt eleget tenni neki. Gyengéden figyelte az utasülésen szendergő fülemülét, és csak akkor ocsúdott fel, amikor Helen károgó hangjának emléke megfeddte, hogy kotnyeles.

Hirtelen a fiatalkori énjében találta magát, toporzékolva és hüppögve.

– Ne pityeregj, lányom – törölte le a könnyeit Helen, amikor Serra végre fel merte vállalni előtte az érzéseit. – A kíváncsiságod olyan dolog, amit nem olthatok ki. Fáj, tudom, de soha ne veszítsd el.

Tartotta magát ehhez, tényleg. És mégis, mikor Rayára pillantott, ismeretlenül is többet fedezett fel benne a fiatal Serrából, mint a nőben, aki a visszapillantóból meredt rá.

A harmadik napon a boszorkány leparkolt egy fogadó előtti murván, és magába szívta a csendet. A fogadó ablakai be voltak reteszelve, az ajtó pedig nagy piros betűkkel hirdette, hogy „Átmenetileg zárva". Tökéletes. Egy kétsávos, kanyargós út vitt volna tovább Livith-be, de Serra beterelte kettejüket az erdőbe, és elővigyázatosságból lepelbűbájt szórt a kocsira, hogy elrejtse a kíváncsiskodó szemek elől. Raya hangosan csivitelve fejezte ki a tetszését.