A boszorkány és a fülemüle

XII.

– Helen megszállottja volt a rejtvényeknek – forgatta a dobozt tanácstalanul Serra. – Szerette szétszórni a darabkákat, hogy rávezessen a logikus gondolkodásra. Ennek a ládának is biztosan van kulcsa.

A kis fülemüle olyan kitartóan méricskélte a rejtélyes dobozt, mintha azt várná, hogy ha elég intenzíven figyeli, kettéreped. Azt Serra is meghálálta volna neki. Vagy mégsem.

– Az is lehet, hogy csapdát rejt – vetette fel. Raya erre hátraszökkent, és olyan magasra emelkedett, hogy kis híján beleütközött a plafonról függő gömblámpák egyikébe. Serra megrázta a fejét.

Az utóbbi néhány napban csak rövid sétákra mozdultak ki a szállodaszobából. Sietniük kellett volna, de Raya unszolására maradtak még töltődni és összerendezni a gondolataikat. A boszorkány túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy higgyen a pihenés jótékony hatásában, de a fülemüle makacs természete végül felülkerekedett, és el kellett ismernie, hogy előnyére vált a kiruccanás. A sebei nyomtalanul felszívódtak.

Noha továbbra sem tetszelgett vidám színekben a végkifejlet, határozottan több esélyt látott rá, hogy valamilyen formában nyerészkedjenek. Akár még győzhetnek is. Nem Rowan ellen, és pláne nem Helen posztumusz rejtélyei ellen, de valami ellen biztosan. Várjunk. Ha Rowan ellen sem, akkor az átok megtörésére sincsen módjuk, és különben is, miért nincs semmi jele annak, hogy a férfi a nyomukban koslat? Akarja, ami Helené volt, miért nem tapadt rájuk? Mi a fenét tervel? Miért kereste fel Serrát, hogy maga mellé állítsa? Mit akar az alakvál...

A boszorkány torkából artikulálatlan nyögés tört fel. Most vagy egyre ügyetlenebbül fedte el a kétségbeesését, vagy csak Raya fürkészte ki ennyire alaposan, de amikor a gondolatai túláradtak, a fülemüle naplemente után azonnal csatába indult ellenük... és rendre győzedelmeskedett felettük. Serra egy izzadt, pihegő ronccsá erodálódott a karjaiban.

A negyedik nap délutánján, amikor Serra kótyagosan ébredt – az a makacs kis dögvész önmagával versenyzett, a célkitűzés pedig az volt, hogy a boszorkányt minél apróbb darabokra szedje szét, majd rakja össze újra –, megelégelte a töretlen bizonytalankodást.

Hajdani ambíciózus énje ekkor sejlett fel benne először úgy igazán. Már korábban is megérinthette volna, de megrettent attól, hogy Helen tanácsai szerint járjon el annak fényében, amit felfedezett. És még csak a felszínt kaparta meg!

Helen nem győzte sulykolni, hogy sosem elég mindenre gondolni. A mindennél mindig eggyel többre kell.

– Legyen egy hátsó kapud, egy védőhálód, bármid, ami plusz fogódzkodókat kínál. Mert ha megvan rá az esély, hogy a dolgok elromolnak, akkor bizony el is fognak romlani.

Serra be is tartotta ezt az intelmet, szóval akkor hogyan szalasztotta el ezt a mély nyúlüreget? Sosem volt paranoiásabb, mint most, mit nézett be ennyire mégis?

Raya azon nyomban leolvasta az arcáról a gyűrődését.

– Azért, mert hagyatkozol a tanácsaira, nem leszel egyből olyan, mint ő – feddte meg a boszorkányt ellentmondást nem tűrő tónusban. – Az fogja meghatározni, hogy mire fordítod őket.

És ennyi elég volt, hogy Serra eltökélten vágjon bele másnap a tervezésbe.

– Átjárót nyitok – szögezte le, miután felöltötte a túraruháját, és visszarejtette a ládát a végtelen mélységű hátizsákjába. Raya nyugtalanul illegette magát az ágy támláján, és a fejét csóválva csipogott. Serra lágy mosolyt küldött felé. – Tudom, hogy teleportálni rossz, de a gyógyulásom elég sok időt rabolt el tőlünk.

Határozott kiállását látva a madár is lecsillapodott, de még egy kérdés ott ült a kis arcán.

– Mondtam, hogy nincs pénzünk erre a helyre – vonta meg a vállát a boszorkány. – Egy nemlétező számlára írják a fogyasztásunkat. Illene eliszkolni, mielőtt rájönnek. Még szerencse, hogy hamis személyit használtam. – Kacsintott.