A boszorkány és a fülemüle

XVII.

A The Willow körül embercsoportosulások nyüzsögtek. Akadtak köztük szimpla kíváncsiskodók, a biztonsági személyzettel alkudozók és fényképezőgépüket kattogtató lesifotósok is, akik a köpcös őrök barikádjának feszültek, mindahányszor elsötétített ablakú autó húzódott le a timpanont tartó oszlopokhoz vezető lépcső előtt. A hófehér, görögös épület tudatosan olyan szögekből volt megvilágítva, hogy Hillford másik feléből is szemet szúrjon, és mindenki értesüljön róla, hogy fontos eseménynek ad színteret.

A hideg esti levegő szinte izzott az anticipációtól, amely a Luna Álarcosbált övezte, a tiszteletüket leróvó hírességek élő bejelentkezései pedig még messzebbre szállították a visszhangot. A tömegben azt pletykálták egymás között, hogy Windfall Szépe is hivatalos a bálra, a rajongók kinyomtatott képeket gyűrögettek a kezükben, aláírás reményében.

Serrát fullasztotta a The Willow-ra telepedett légkör – az izgatottság, a kíváncsiság és az egyéb, kibogozhatatlan emberi érzelmek úgy zizegtek körötte, hogy szinte harapni lehetett volna a levegőt. A többi vendég példáját követve, sötétített ablaküvegű autóval hozatta el magát, és olyan kirívó eleganciával sétált fel a lépcsőn, hogy a fotósok nem győztek utasításokat kiabálni rá, mert minél előnyösebb pózban akarták lekapni őt. Nem mintha bármelyik póz előnytelen lett volna. Serra saját maga fabrikálta a ruháját – minden apró varrást úgy tervezett meg, hogy a ruha a lehető legelőnyösebben hangsúlyozza ki karcsúságát. A szoknya földig érő, puha szövete kecsesen simult a derekára, V-nyaka kiemelte a kulcscsontját, a combjáig felsliccelt anyag a lábát. Dekoltázst nem tárt közszemlére, viszont erősen sejtette, mit rejt a fekete anyag. A szabadon hagyott vállak és a hosszú, puffos ruhaujjak kombinációja tette Serra számára olyan emlékezetessé az összképet.

A lépcső tetején megszédült a sok ingertől, és elbizonytalanodott a tervében. Azzal, hogy ekkora közönség előtt illegeti magát, valószínűleg potenciális céltáblát függeszt a hátára érdektelen mágustársainak is, de bőven eleget lapított. Aki el akar jönni érte, jobban jár, ha minél előbb teszi.

Serra ügyelt rá, hogy a pillanatnyi hezitálás ne legyen kimutatható a tartásából és az arckifejezéséből. Az egyik legtekintélyesebb személy vagy a vendégek listáján, biztatta magát. Tudasd velük.

Nemcsak, hogy akadályok nélkül haladt át a bejáraton, többen még félre is húzódtak, hogy utat engedjenek neki az épület gyomrába. Megjelenése erős kontrasztot alkotott a táncterem hófehér tündöklésével. Az árkádsoros falakat fehér rózsabokrok díszítették, a fehér lepellel fedett körasztalok közepén fehér gömblámpák világítottak. A boltív freskóin ábrázolt emberalakok szintén hófehér lepedővel takarták el bájaikat. A boltívet keretező síkokról hatalmas csillárok függtek, égőik mindegyike fehér, virágalakú burából ontotta a fényt.

Az asztalok mögött elnyúló tánctéren párba rendeződve beszélgettek az emberek, és noha a szemközti emelvényt foglaló vonószenekar még csak hangolt, többen máris egymásba karolva forogtak a parketten. Az asztalok körül fekete-fehér egyenruhába bújt pincérek keringtek, pezsgőt kínálva az érkező vendégeknek.

Serra óvatosan szippantotta be a terem levegőjét – a rózsák és a különféle parfümök émelyítő elegyétől már amúgy sem kívánta az éjféli vacsorát. Talán pont ez a titka annak, hogy a bálozók olyan karcsúak mindig. Érkezéskor a parfümbe fullad bele az ember, majd, miután a vendégek legurítottak néhány pohár pezsgőt és kifulladásig pörgették egymást a parketten, az édes illat verejtékbűzbe csap át, szinte átmenet nélkül. A boszorkány fontolóra vette, hogy ő is leemel egy poharat az egyik pincér tálcájáról – hátha az alkohol tompít az ingereken –, de elvetette az ötletet.