A boszorkány és a fülemüle

XIX.

A hajnali derengésben már térkép nélkül is sikerült behatárolniuk, hogy Catlowdy környékén kötöttek ki, túl messze Serra hillfordi szállásától ahhoz, hogy gyalog tegyék meg az utat. Nem mintha opcionális lett volna egyből odamenni – a boszorkány biztosra vette, hogy a bálon történtek után ő lesz az első, akiért Rowan eljön.

Itt, a semmi közepén sem maradhattak, de Serra ódzkodott a teleportálástól. Raya már annyira vacogott, hogy a szavait ledarálta az egymásnak koccanó fogsora, a szeme alatt húzódó karikák pedig egyre élesebb kontrasztot alkottak sápadt bőrével. Ha ebben az állapotban küldené át egy átjárón, ki tudja, mikor állna talpra újra. Talán soha. Inkább meleg ruhát fabrikált maguknak, de Raya visszautasította a neki szánt együttest, és felöltötte madáralakját. Serra döbbenten pislogott. A nap még a horizont alatt bujkált. Túl könnyen szokott hozzá a kettejük kis rutinjához, ami a több hónapnyi kihagyás ellenére sem fakult meg. Mintha az a rés meg sem történt volna.

A fülemüle dideregve Serra kabátja alá fészkelte magát, majd lassú mobilinternetre és pixeles térképre támaszkodva indultak útnak.

Betörtek egy használaton kívüli kirándulóházba a hegyaljnál. Felszereltségét leszámítva szinte teljesen megegyezett a boszorkány menedékével, mégis túl idegennek érződött. Raya jelenléte kölcsönözhetett volna neki némi otthonosságot, de a lány hallgatag volt. Csak akkor szólt, ha Serra kérdezte, és akkor is javarészt tőmondatokban beszélt. Madáralakban aludt – az ágytól távol –, és kizárólag akkor erőszakolt le néhány falatot, ha Serra kiment körbejárni vagy felszerelést begyűjteni a szomszédos Gilsből. Eleinte még akkor sem.

Amikor a boszorkány visszaért az első ilyen beszerzőkörútról, hirtelen nagyon rossz érzés nyilallt a mellkasába. Végül nem kellett végigtapogatnia a mágiával, elég volt betennie a lábát a házba. A kis fülemüle szétterülve feküdt a földön, és mintha... mintha... a mellkasa nem mozgott volna...

Serra leejtette a holmikat az ajtóban, és azonnal letérdelt a madárhoz. Remegett a keze, ahogy óvatosan félretűrte a szárnyát az útból. Ősmágusok, adjátok, hogy... hogy... Óriási megkönnyebbülésére kitapogatta a szívverését, és apró hasa is, lassú ütemre ugyan, de emelkedett és süllyedt. A boszorkány gyengéden a mellkasához vonta, hogy saját testhőjével melengesse. Az asztalon a tányér érintetlen volt – Raya egyetlen falatot sem evett a kásából. Rowan, te undorító féreg...!

Ha Serra netalántán lágyan simogatta a madár feje búbját, nem számított – úgysem láthatta senki. Ahogy azt sem, hogy igét motyog, amivel finoman végigfésülte a fülemüle szövésmintáit, oda nem illő kiszögellések után kutatva. Ahogy annak sem lehetett szemtanúja senki, hogy végigvirrasztotta az estét, és annak sem, amikor Raya ébredező mocorgását látva kiszakadt belőle egy sóhaj.

Amint a madár kinyitotta a csipáját, Serra mélyre temette az érzéseit magában, és immár ridegen tolta a lány elé a gőzölgő levest. A kis fülemüle dacosan elfordult.

– Eszel. Meg kell erősödnöd. Különben nem veszem hasznodat.

A madár megcsóválta a fejét.

– Ilyen választási lehetőséged nincs.

A boszorkánynak nem állt szándékában kiereszteni a megkönnyebbült sóhajt, amikor Raya emberi alakot öltve a kanálért nyúlt, de nem bírta elnyomni. Két részletben belé tudta diktálni a levest, és a temérdek zöldség, amit belefőzött, ugródombot jelentett a javulás szempontjából. A lány napról napra egyre kevésbé tűnt megviseltnek, és a nyelve is megeredt végre. Igaz, akárhányszor a Rowannel töltött idejére terelődött a szó, beharapta az ajkát, és nem volt hajlandó többet megosztani annál, hogy „Azt művelte velem, mint amit Helen az alanyaival".