A boszorkány és a fülemüle

IX.

Leszánkázni a hegyről sokkal gyorsabban ment, és nem azért, mert ezúttal nem kellett mászni. Sőt, a csúszós talajon nagyobb kihívást jelentett lefelé haladni, mint felfelé, és olyan izommunkát igényelt, hogy Serrának néhány órán belül már remegett a combja. Így sem volt hajlandó megállni pihenni, még evés közben sem. Hajtotta előre a düh, és hiába nyelte vissza, mindig újult erővel támadott, hogy elködösítse az elméjét.

Raya madáralakja hangosan csivitelt a fülébe, belekapott a ruhájába, és megráncigálta a haját is, de Serra nem kegyeskedett odafigyelni rá. Nem mert odafigyelni rá. Folyamatosan a fekete szurkot látta rákérgesedni a bőrére. Pedig megpróbálta eltüntetni, tényleg. Még a kunyhóban vizet fakasztott a lánynak, hogy segítsen neki lemosni, de a sötét szurok árnyképe a retinájába égett.

– Aú, hé, Serra! Lassíts, ez fáj! – szisszent fel élesen Raya, és a boszorkány akkor vette csak észre, hogy felhorzsolta a lapockájánál a bőrt. Hát azért gyógyította be a vágást a nyakán, hogy most meg ő csonkítsa meg? Szégyenlősen elmormogott egy bocsánatkérést, és azóta egy ujjal sem mert a lányhoz érni. Hogyan bízzon másban, amikor önmagában sem tud?

És Helen... Az egyetlen boszorkány, aki mindvégig szakadatlanul pártfogolta... Igen, ő volt a legszeszélyesebb a Kör tagjai közül, de ez? Hogy lehetett Serra ennyire vak? Ennyire naiv, ennyire befolyásolható, ennyire nevetségesen ostoba?

Talán ideje volna megkérdőjelezni minden készségét. Talán mégsem olyan ügyes megfigyelő. Talán még boszorkánynak is csapnivaló! Az, hogy a Kör felbomlása óta csak idióta kuncsaftok istápolásából bír éldegélni, pontosan ezt igazolja. Rowan pedig téved, ha elhiszi, hogy többre hivatott – aki így beleragad egy ennyire szánalmas léthelyzetbe, az csak azért lehet, mert nincs meg a képessége, hogy kitörjön onnan.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette esteledett rájuk, amikor visszaértek az autóhoz. Serra némiképp imbolyogva, de döngő léptekkel szelte át az aszfaltozott utat, a nemrég átalakult Raya pedig fejvesztve kaptatott utána. Meztelen lábfejéhez úgy tapadt a sár, mint a szurok.

– A rohadt életbe, Serra! – kurjantotta teli torokból. – Állj már meg egy kicsit! Mi történt odafent? Mondj már valamit! – Belemarkolt Serra felkarjába, de a boszorkány lerázta magáról a szorítását.

– Öltözz fel – zúgolódott. – Meg fogsz fázni.

Mindketten hevesen szedték a levegőt, a leheletük fehér füstként pöfékelt a szájukból. Mikor Serra nem bírta tovább pislogás nélkül, hátat fordított a madárnak, és leoldotta az álcát a kocsijukról. A jármű teljesen érintetlenül tárulkozott eléjük, no nem mintha jelentős áthaladó forgalom jellemezte volna ezeket a szűk mellékutakat.

– Megígérted, hogy segítesz rajtam! – kérte számon nyomatékosan Raya. – Tudom, tudom, el akarod kerülni, hogy bevonj, bla, bla, bla, de az a valami ott fent a hegyen... Szerintem már nyakig benne vagyok. Tartozol annyival, hogy megmagyarázod. Ha egymagad őrlődsz rajta, attól jobb lesz? – Egész testében reszketett. Fedetlen bőrét foltokban befeketítette a sár, pont úgy, ahogyan a szurok...

Serra megrázta a fejét, és ráharapott a nyelvére, hogy visszafojtson egy kikívánkozó káromkodást.

– Nem hanyagoltam el a problémádat, még úgy sem, hogy akadt jóval nagyobb is. – Olyan ridegen vágott vissza, hogy önmagát is megdöbbentette. Raya szeme kikerekedett.

– Ezt most elengedem a fülem mellett, mert idegzsába vagy – felelt higgadtan. Serra bocsánatkérően szegte le az állát. A mellkasát már nem feszítette annyira a lángoló düh, de talán csak a bőre alá férkőzött a zsibbasztó hideg.