A boszorkány és a fülemüle

III.

A fülemüle az éjszaka hátralevő részét mászkálással töltötte. Mindent leemelt a polcokról, hogy megforgasson a kezében, és szinte sosem tartózkodott egy helyen néhány percnél többet. Serra majdnem idegesítőbbnek vélte, mintha madáralakban repdesett volna fel-alá. Egy alkalommal, amikor majdnem levert a polcról egy angyalgyökeres fűszertartót, a boszorkány ráripakodott, hogy maradjon végre veszteg, és próbáljon aludni. A fülemüle valóban leheveredett, de csak dobálta magát a kanapén. Serra nem hibáztatta, ő is olyan éber volt, mint a reggeli feketekávéja után.

Hogy levezesse valahogy a feszültséget, lefirkantotta Rowan potenciális célkitűzéseit, de látván, mennyire gyorsan gyarapodik a lista, lehajította a tollat az étkezőasztalra. A fülemüle erre felkapta a fejét, és reménykedve kémlelt ki a pléd alól. Mivel Serra hallgatott, felkászálódott a kanapéról, és légies léptekkel a konyhába tipegett. Kihúzta a Serrával szemközti széket, majd leült.

– Azt mondtad, nincs feloldhatatlan átok.

– Nincs is. Csak némelyiket nehezebb megtörni, mint a többit.

– Ha jól értelmeztem, egész közeli ismerősöd ez a Rowan fazon. Valami elmélet csak megfogant abban a csinos fejedben.

– Ne hízelegj, dögvész, attól nem lesz jobb neked – ráncolta a homlokát rosszallóan Serra.

A madár arca megint felragyogott. Serrát szinte elvakította ez a mosoly, meg kellett köszörülnie a torkát, hogy a problémára koncentrálhasson.

– Az, hogy Rowan képes volt megbontani a mutációd szövésmintáit, bajt jelent. Az ilyesmi normális esetben elérhetetlen számunkra. Hogy csak gyakorolni akart-e rajtad, vagy ezzel üzenni nekünk... – Egyre komorabban meredt a jegyzeteire. Érezte, hogy a madár körül sem vibrál már annyira vidáman a levegő.

– De akkor ezek szerint tudod, mit csinált a képességemmel – reménykedett csillogó szemmel a fülemüle.

– Ez nem ilyen egyszerű. Hiába ismerem a kódot, olyan érzékeny műszerrel kell dolgoznom, amihez szimplán nincsen megfelelő apparátusom, se affinitásom. Egy ruhát fabrikálni nem ugyanaz, mint egy élőlény mágiaszövetébe belepiszkálni.

A fülemüle meredten bámult előre. Egyszer sem pislogott.

– Akkor... így maradok? – suttogta olyan halkan, hogy Serra majdnem elszalasztotta. Volt valami ebben a fájdalmasan törékeny hanghordozásban, ami fagyos kézként markolt bele a boszorkány mellkasába.

– Nem fogsz – felelte határozottan. – A volt mesterem bővelkedik a kutatási anyagban. A fajtádról is minimum dossziéi lehetnek. – A fülemüléből kiszaladt egy sóhaj. – Felkeresem a rejtekhelyeit, és körbeszaglászok. Már amúgy is éppen ideje. Ha valakinek, neki biztos lesznek varázsigéi, amivel helyrehozhatom a kárt benned.

– Mik ezek a varázsigék pontosan? Valami kántálások, nem?

Serra ráharapott a nyelvére. Miért mondott ennyire sokat?

– Az ősi mágusnyelvből ránk maradt varázsigék. – És folytatta. Állítsd le magad, Serra! – Amolyan katalizátorként működnek. Segítenek a bonyolultabb mágiamanipulációban. Egyik kántálás sem elég erős, hogy ilyen aprólékos mutációt létre tudjunk hozni általuk, de ha Rowan képes volt rá, akkor van rá mód.

A fülemüle egy darabig mintha tépelődött volna magában – a lába folyamatosan rugózott az asztal alatt –, de aztán levedlette a sötét ábrázatát.

– Még így is hajlandó vagy segíteni nekem! – kiáltott fel. Serra megforgatta a szemét.

– Ne lelkendezz ennyire, dögvész. Azért teszem, hogy megfejtsem, miben mesterkedik Rowan.