A boszorkány és a fülemüle

XV.

Valaki eljött Rayáért. A madár nagyjából harminc méter hosszú, véráztatta csapást vájt az avarba a hátizsákkal, de aztán a nyomvonalnak egyszer csak vége szakadt. A levegőben rezgő részecskék átjáróhasználatról árulkodtak.

Serra átfagyott ujjai a felkarjába mélyedtek, miközben a még mindig csatakos ruháját szárította. Hiába párolgott el a víz, és hiába lengte körbe a melegen vibráló mágia, egyáltalán nem érezte, hogy csontig hatolna a hője. Nem mintha érzett volna bármit is a kókadtságon és a fájdalmon kívül.

Kábán Helen búvóhelyének lejáratához kullogott, és elporlasztotta a menedéket. Izmai reszkettek a kimerültségtől, de addig nem eresztette az igét, amíg a búvóhely legkisebb kiszögellése is hamvába roskadt.

Megnyitott egy átjárót a nairni kunyhóhoz, és a biztonság kedvéért azt is megsemmisítette. Mire a fák körül zizegő mágia lecsendesült – kiradírozva annak legapróbb jelét is, hogy itt valaha mágusok tevékenykedtek –, Serra térdre zuhant a sárban. Noha a Diocyne-láz tüneteit az ájultan töltött pár óra nagyjából kipucolta a szervezetéből, még mindig égett a torka és sajogtak az ízületei. Legalább az orrvérzése elállt. Raya aztán csúnyán... Elég. Erővel fojtotta magába a kiáltást.

Mire összekapart annyi lélekjelenlétet, hogy még egy utolsó átjárót megnyisson, rásötétedett. A saját kunyhójában pedig lámpavilág égett.

Azonnal összetömörítette a mágiát a tenyerében, de a szálak kihullottak a kezéből. Szédelegve bukdácsolt előre, a szíve össze-vissza kalapált a mellkasában.

Rowan. Rowan őhozzá is betört, hogy kirámolja a titkait. Serrának hirtelen nevetni támadt kedve. Megalázóan unalmas életet folytatott a puccs óta ahhoz, hogy bármi érdemlegeset felleljen, de ezt a mágus első kézből is láthatta! Vagy más a felelős ezért? Elvégre a boszorkány túl sokáig maradt távol. Nagy lett a csend, valaki lehet, hogy pont erre a lehetőségre csorgatta a nyálát...

Serra megpróbálta körbetapogatni a házát, de kótyagossága szétzúzta a koncentrációját. Úgysem számít. Ha tényleg Rowan az, így esélye sincsen harcba bocsátkozni...

A kunyhó ajtaja egyszeriben kinyílt. Hát persze, hogy Rowan észrevette az átjáró által kibocsátott rezgéseket. Mit akar vele tenni? Megölni? Vagy valami sokkal rosszabbat...?

A boszorkány már egészen felspannolta magát, de magas és szikár alak helyett végül egy alacsonyabb termetű valaki lépett ki a kunyhóból. Őszbe forduló tincsek helyett jól fésült, sötétbarna hajkorona keretezte az arcát, és amint Serra elég közel botladozott hozzá, a vonásait is sikerült kivennie.

– Hóóóó, Serra, Serra, nyugi! – Az illető védekezőn felemelte a kezét. Szögletes álla volt és alacsony homloka, bozontos szemöldöke alól megriasztott vadhoz tartozó szempár meredt vissza. – Nem akarok bajt! Meg is esküszöm rá, ha szeretnéd! Nyugi!

A boszorkány sehogy sem tudta volna bántani. A szikrák minduntalan szétpattantak az ujjai között.

– Kit...? Te...?

– Az Ősmágusok búvalbaszott képére, úgy festesz, mint aki mindjárt kimúlik itt nekem! Hány... hány átjárót nyitottál meg? Nem folytak szét a belső szerveid? Menjünk be! Vettem a bátorságot, és főztem egy kiadós erőlevest, ha nem baj. Ahogy elnézlek, még szívességet is tettem neked.

Kit belekapaszkodott Serra felkarjába, hogy behúzza a házba. Hiba volt. Serra összerezzent az érintéstől, és reflexből odébb lökte a fiatal mágust.

– Hóóó, jól van, jól van!

– Kotnyeles vagy, Raya – motyogta kótyagosan a boszorkány. Kit meghökkenve vetette hátra a fejét.