Marvel {Egypercesek} • 2018 - 2020 •

° Pietro Maximoff °

"Soha semmiben nem leszel jó. Semmire se fogod vinni az életben. Miért próbálkozol, ha neked soha nem fog sikerülni?"

Ezekhez hasonló mondatokat kaptam mindenkitől, az évek alatt és milyen igazuk lett. Semmire se vittem az életben. Lelkileg romokban heverek, ahogy az életem is. Nem találok munkahelyet hiába keresem szinte fejvesztve. Nincs mellettem senki, aki a tamászom lehetne, aki meghallgatna, aki egy kicsit bátorítana. Az álmaimról már rég lemondtam, talán már iskolás koromban. Aki egy normális életet nem tud kialakítani magának, annak az illetőnek minek legyenek álmai, ha úgy sem tudja őket elérni?

Egy borzalmas ember vagyok. Látom magam körül az embereket, akik boldogan nevetve telefonálnak, vagy a párjaikkal sétálnak, esetleg a barátaiknak mesélik, hogy milyen jól megy most a soruk, én pedig borzalmas irigy vagyok. Azt akarom, hogy nekem is olyan jól menjenek a dolgok, teszek is értük és még sem adatik meg nekem. Nincs értelme az életemnek, hiába keresem, hogy igen is van értelme miért élnem. Nem, nincs.

Hideg van és kezd már esteledni. A hídon sétáltam haza felé, oda ahol megint senki sem vár. Abba a házba, ami ki tudja meddig lesz még a fejem fölött. Meg állva egy ideig néztem az alattam elterülő vizet. Szép, de még sem találom szépnek, ebben a rossz életben, sőt már semmi szépet nem látok az egész életben. Akkor minek vagyok még itt? Annyira könnyebb lenne, ha nem lennék. Miért ne szabadulhatnék az élet elől? Talán menekülésnek látszik és lehet az is, de ez a választás könnyebbnek tűnik. Igen. A könnyebb utat választom.

Mire feleszméltem, már a híd korlátján álltam. Ha úgy nézük ez nem öngyilkosság, csak könnyítek magamon. Nem volt választási lehetőségem, hogy meg akarok-e születni. Nem kérdezték meg, mielőtt megfogantam. Ez azért szemét dolog volt. De alakulhatott volna másképp is az életem? Már lényegtelen. Minden terhet leveszek magamról, itt és most, ahogyan egy lépést előre teszek.

Szemeimet összeszorítottam, kissé féltem, de ez a félelem nem volt elég nagy ahhoz, hogy ne merjem megtenni a lépést. Ahogy előre léptem vártam, hogy zuhanjak, de helyette szilárd betonra léptem. Értetlenül nyitottam ki a szemeim, majd néztem rá az előttem állóra. Nem a hídon álltam, sőt már a híd végén álltunk ketten. Szemöldök ráncolva néztem rá a kék szeműre.

- Leakartál ugrani? - kérdezte egy lépést téve felém. Tekintetében megcsillant a sajnálat, amit egy percig se vett volna le rólam. Mit kéne válaszolni, kis mértékben ellep a szégyen. Nem akarok válaszolni, nem akarok itt lenni, már rég halottnak kéne lennem. Tekintettem elvezettem róla és vizet néztem, amiben már benne kéne lennem, amiben talán most fulldokolnom kéne és mindent hátra hagynom végleg.

Erős karok öleltek körbe, majd szorítottak az illetőhöz. Éreztem a melegséget, amely körbe ölelt a karjaival együtt. Nem löktem el, sőt fejemet megtámasztottam a mellkasán. Valahogy olyan megnyugtató az ölelésében lenni. Mintha elzárna engem a rossz világtól, pedig ez csak egy pillanat. Ez az illető, aki most szorosan tart magához, és próbál kissé vígasztalni, elfog menni mindezek után, én pedig talán újra megpróbálom, és akkor senki nem fog újra levenni a hídról. Csak még egy kicsit hagy élvezem ezt a meleget, ezt a nyugodtságot, amit áraszt magából. Rég éreztem magam egy kissé biztonságban.

- Miért akartál leugrani? - kérdezte, miközben egy kissé eltávolodott tőlem. Ő biztosan nem fogja megérteni a helyzetem, hogy már nem bírom elviselni ezt a lelki szenvedést, amit nap mint nap átélek.

- Az élet nehéz. - feleltem szűken. Számomra pokolian nehéz és már nem kérek belőle.

- Persze, hogy nehéz. - állt két lépéssel arrébb, kék szemeit pedig továbbra is rajtam tartotta. - Amit most készültél tenni az nem megoldás az egészre, hanem menekülés.