Egy héttel Szalai balesete után már minden újra a régi volt. Visszamentünk Heidelbergbe, hogy a barátom folytathassa az edzéseket, én pedig a munkámat. A lapok egy ideje nem cikkeztek a kapcsolatunkról, ezért meg is lepődtem, amikor az egyik reggel Ádám futásból megérkezve egy magazint dobott elém.
A kissé hiányos német nyelvtudásom bőven elég volt ahhoz, hogy megértsem, miről szól az írás.
Szalai ugyanúgy ott állt mellettem, mint amikor megérkezett és folyamatosan engem méregetett.
- Mit szeretnél? Miért nézel olyan nagyon? Leettem magam? -kuncogtam végignézve az öltözékemen, amiről a fiú nem tudta levenni a szemeit.
- Olvasd el. Nyolcas oldal.
Kinyitottam az újságot a megfelelő oldalon, s egy pillanatra leállt a szívem, aztán felnevettem.
Jó néhány kép volt rólunk összemontázsolva a dupla oldalas cikk mellett, amiben az állítólagos terhességemről írtak. Igaz, hogy a képeken az átlagnál nagyobb a hasam, de csak az aznap ebédre megevett ázsiai svédasztalos kínálat miatt.
Gyorsan odabújtam hozzá, hogy megnyugtassam.
- Szívem, azért néztél ennyire, hátha látsz rajtam változást?
- Igen.
- Ádi. Te lennél az első, akinek elmondanám, ugye tudod? Ne hagyd, hogy egy buta újság átverjen!
- Szóval nem vagy terhes?
- Nem.
- Huh.
- Tessék?
- Nem lett volna egyszerű lelkiekben felkészülni arra a megtorlásra, ami rám várt volna, amint a hír apád tudomására jut.
- Van benne valami. Nem fogadta volna jószívvel, hogy az egyik pillanatban még sírok miattad, a másikban pedig már gyereket várok tőled. Kicsit sok lenne neki.
- Az biztos - mondta, miközben ajkaira kiült a nyugodt, magabiztos mosoly. - Mit szeretne ma csinálni az én gyönyörű, nem terhes barátnőm? - kérdezte vigyorogva, mire megütögettem az összetekert újsággal.
- Nem tudom. Valószínűleg elküldöm a nem újdonsült apukát a munkahelyére, aztán nekiállok a következő cikkemnek. Délután hazavárom őt egy kis citromos-rozmaringos sülttel és ráveszem, hogy jöjjön el velem ajándékot nézni Ádi születésnapjára - meséltem szemforgatva.
- Hmm, had gondolkozzam... Azt hiszem, ahhoz az érvnek nagyon meggyőzőnek kell lennie - mondta egy játékos vigyor kíséretében, mialatt meleg ujjaival végigsimított az arcom élén.
- Nagy Ádi egy jó haverod, nem mellesleg a legjobb barátom, ráadásul egy nemzeti csapatban játszol vele. Az a minimum, hogy szép ajándékot kap és legalább a kiválasztásában segítesz! - förmedtem rá csípőre tett kézzel, mire egy pillanat alatt a karjaiba vont.
- Tudod, hogy nem lenne szívem kihagyni a duzzogó barátnőm nézelődését, miközben két ugyanolyan csomagolópapír között vacillál - incselkedett tovább, de rögtön abbahagyta, amint szemei szúrós tekintetembe ütköztek.
- Pedig elég kecsegtető dologgal háláltam volna meg neked odafent... Viszont így nincs mit tenni - legyintettem tettetett csalódottsággal.
- Mikor szeretnél indulni? - kérdezett vissza rögtön.
- Én is így gondoltam - biccentettem elégedetten, majd magamban mosolyogva a konyhába akartam indulni, azonban egy kar visszahúzott.
- Ne haragudj. Amikor felkeltünk elfelejtettem kihangsúlyozni, milyen gyönyörű vagy ma - suttogta ajkaimra, míg világoskék íriszeit végig az enyéimbe fúrta. Egy édes puszit hintett a homlokomra, majd végül lágyan megcsókolt. Kissé hátradöntött, én pedig magammal húztam őt a kibombolt ingjénél fogva.
- Te sem panaszkodhatsz - hebegtem, miután némi levegőhöz jutottam, és eltűnődtem rajta, hogy a fejem paradicsom-piros vagy már pipacsos árnyalatú. Pipacs. Határozottan pipacs.
- Napközben mindenképp írok, légyszi, üzend meg, hogy mi lesz az ebéd, nem akarok feleslegesen kocsikázni úgy, mint a múltkor a rakott karfiol miatt. Bah. Szereti egyáltalán valaki a karfiolt? - tette fel a költői kérdést fintorogva, míg összekészítette az edzéséhez szükséges felszerelést.
- A karfiol nagyon egészséges. Neked különösen fontos, hogy minél több tápláló élelmiszert fogyassz. Viszont ne aggódj, mára valami jobbat tervezek.
- Helyes. Ó, és Dzsudzsinak is kell vennem valamit! - tette hozzá amolyan mellékesen, míg én szemöldökráncolva figyeltem őt.
- Tudtommal még hónapok vannak a szülinapjáig.
- Igen, de holnap lesz a tesós-napunk.
- Tesós-nap? Az mégis micsoda?
- Egy évben egyszer, a tesós-napon kocsmatúrára indulunk és amellett, hogy a legfurcsább italokat kérjük ki a másiknak, annál is idiótább ajándékot adunk. Tavaly ő nyert a szivecskés Bödés párnával, úgyhogy idén valami extrával kell előrukkolnom.
- Bödés párna? Egyáltalán tudni akarom? - kérdeztem nevetve teljesen reménytelenül, tudva, semmi esély arra, hogy ezek valaha is megkomolyodnak.
- Egy kör alakú párna, rajta Böde vigyorgós képével, telenyomva pink szivecskékkel. Zseniális.
- Mondd, hogy nem dobtad ki! Ezt látnom kell! - Ekkora már lelkesen fordultam körbe a nappaliban a párnát keresve. Nem hiszem el, hogy egy ilyen baromságtól ennyire fel tudok pörögni.
Egy valami egészen biztos. Az eltelt év alatt a srácok elrontottak. Egyre jobban hasonlítok rájuk. Mielőbb szólnom kell Katának, hogy üssön le, ha esetleg valamikor egy Dárdais ágyneműt küldenék neki.
Mint kiderült, a párna Szalai pesti házában volt elrejtve, így valószínűleg amint odamegyünk, az lesz az első dolgom, hogy előhalászom valahonnan. Egyszerűen szükségem van rá.
Végül némi győzködés és vagy egy tucatnyi csók után sikerült elküldenem a barátomat a focipályára, majd a laptopomat az ölembe véve írni kezdtem, néha-néha szünetet tartva belekortyoltam a dupla csokis cappucinómba.
Aznap elég jól ment az írás, legtöbbször még csak egy ötperces szünetre sem álltam meg, nehogy elfelejtsem azt a rengeteg ötletet, melyek folyamatosan a fejemben cikáztak.
Az ajándékvásárlás kész katasztrófa volt. Négy boltot jártunk meg, mire találtam valamit Ádinak. Egy bőrkarkötőt néztem ki neki, amibe belenyomattam egy idézetet a kitartásról. Egyedi, és remekül passzol a fiúhoz. Illetve elcsomagoltattam neki egy átlátszó képkeretet, ami vízzel volt feltöltve, s abban világoslila csillámok úszkáltak. Úgy éreztem itt az ideje egy kicsit megszívatni a fiút - hiszen mostanság beszólogatós kedvében van -, és venni neki valami olyat, amit tudom, hogy nem utasíthat vissza, sőt fel is kell majd tennie a falára. Ilyenek az igazán jó barátok. Idióták és bosszúéhesek.
Ádám Dzsudzsinak szinkronúszás-órákat vásárolt, ráadásul a kártyát kötelező beváltania. Édes Istenem. Talán ez még egy fokkal jobb. Szalai első ötlete a rúdtánc volt.
A repülőút Magyarországra egész kellemes volt. Amióta Heidelbergben élünk, hozzá kellett szoknom a gyakori repüléshez, így szép lassan megszűntek a rosszulléteim. Természetesen ehhez kellett a barátom segítsége is, aki felkészülten ült mellettem az utaink alatt, s amikor csak kellett, nyugtatgatott és gondoskodott rólam.
Két barátságos mérkőzésre készítették fel a válogatottat, hogy a lehető legjobb formájukat hozhassák. Több sérültünk is volt, így velük külön kellett foglalkozni. Ugyan hivatalosan már nem álltam a csapat rendelkezésére, ennek ellenére én ugyanúgy masszíroztam és kezeltem őket, akárcsak Kata vagy az új masszőreink. A szabadidőnkben pedig a kispadról figyeltük a fiúkat és jókat beszélgettük a barátnőmmel.
Dárdai Pali az első közös reggelinél tárt karokkal várt.
- Emma! De jó, hogy újra itt vagy velünk! Sajnos már nem alkalmazhatunk, viszont remélem, hogy továbbra is szemmel tartod a srácokat! - mondta miután elengedett és az asztalhoz mentünk. - Ezek az idióták megint elszabadulnak és egyedül kevés leszek, hogy rendezzem őket - bosszankodott fejcsóválva, miközben kávét öntött magának.
- Ne aggódj, amiben tudok, segítek - nyugtattam meg egy bíztató mosollyal, majd a mellettem ülő Szalaira néztem, aki csak kacsintott egyet.
- Nem szeretném, ha megint kórházba kerülnének vagy szimplán nekiállnának verekedni egy folyosó közepén, úgyhogy légyszi tartsd rajtuk a szemed, én se lehetek mindig mellettük.
- Úgy lesz.
Akaratlanul is visszagondoltam az Európa bajnokság alatt történtekre, amikor pár nap alatt ezek a hülyék felborították az életemet.
- Hölgyeim és uraim! - lépett be a helyiségbe Böde, mély hangjával azonnal felhívta magára a figyelmet. - Akkor kezdődjék a fogadás!
- Milyen fogadás? - kérdezte az asztal végéről Priskin, mialatt felállva a helyéről a gyümölcssalátához lépett.
- Kérem szépen, fogadni fogunk Kleini legújabb barátnőjére!
- Nem lehetsz biztos benne, hogy hozni fog valakit! - jelentette ki Dárdai összefont karokkal, várva a folytatást.
- Ne legyél naiv, edző bá'!
Egy normális világban egy ilyen kijelentéssel már rég kicsapták volna a keretből, akármennyire jó játékos. Mégis, nálunk a dolgok sosem úgy mentek, ahogy kellene. A mi kis világunkat közel sem lehetne normálisnak nevezni.
Azonban ha a pályán lettünk volna, a kapitány azonnal leküldené. A füvön egyedül Dárdai Pál szava szent.
- Tehát, mindenki fogadhat, még a kedves szövetségi kapitányunk is - Igen, ez volt a kompenzálás az előző "edző bá"-ért.
- Hajszínre és korra lehet tenni. Na meg persze arra, hogy Laci tudja-e a nevét - szállt be az irányításba Dzsudzsák vigyorogva, a kezébe véve egy jegyzettömböt és filcet.
- El sem hiszem, hogy ezt kérdezem, de beszállhatok? - szólaltam meg bizonytalanul, mire az ott lévők meglepetten fordultak felém.
- Persze, ha nem zavar, hogy sörben játszunk - vonta meg a vállát Lang, mire a többiek beleegyezően bólintottak.
- Dehogy zavar. Eddig sem a puccos koktélokról voltam híres.
Húsz perccel a megbeszélt időpont után már minden focista megérkezett, ami nálunk rekordidőnek számított.
A válogatott reggelijén szokás szerint csak a srácok, illetve a stáb tagjai szoktak részt venni, hiszen a közös rántottázás gyakran átmegy taktikai megbeszélésbe. Mivel én Szalai barátnőjeként amúgy sem zavartam a társaságot - nem mellesleg masszőrként kerültem a csapathoz -, simán részt vehettem ezeken a reggeleken, rajtam kívül azonban egy külsős sem kapott meghívást. A mai alkalomra viszont Böde boldogan beszélte rá Kleinheisler Lacit a jelenlegi barátnője elhozatalára. Mivel már túlságosan is odavolt a fogadásokért.
Így amikor a pár belépett az ajtón nagy kíváncsiság fogadta őket. A lány egy göndör, szőke hajú szépség volt, ami azt jelentette, hogy Kádár, Bese, Némó és Nagy Ádi kivételével még mindenki versenyben volt.
- Szép jó reggelt! - köszöntött minket mosolyogva Kleini, majd a barátnőjére pillantott. - Foglalj helyet kicsim, nem harapnak!
- Asszem' nyert ügyünk van - suttogta a fülembe Szalai, arra célozva, hogy Kleinheislernek valószínűleg fogalma sincs legújabb kiszemeltjének a nevéről.
Dzsudzsák a barátomhoz hasonlóan vigyorgott, majd miután örömittasan kortyolt egyet a kávéjából, közelebb húzódott az asztalhoz és úgy döntött, átveszi az irányítást a játék felett.
- Szóval, kedves...
- Rami - segítette ki a lány teljesen megilletődve. Elvörösödött, s alig mert visszanézni a fiúra. Megértem. Lehetséges, hogy én is sokkot kapnék, ha Dzsudzsák Balázs ennyire közvetlen és aranyos lenne velem az első találkozásunkkor.
- Tehát kedves Rami! Hány éves vagy? Ne haragudj, nagyon pofátlan vagyok, de egész fiatalnak tűnsz.
- Semmi baj, Dzsudzsi - bukott ki a lány száján, mire az említett mellett ülő barátnőm nem bírt magával és elnevette magát. - Mármint, nem gond, Balázs - helyesbített Rami, amint magához tért. - Tizenkilenc vagyok.
- Halljátok ezt? Hát nem csodálatos, bassza meg? - csattant fel Böde Dani, aki úgy tűnt, nem gondolt rá, hogy idegenek előtt máshogy kellene viselkednie. Normálisan. Vagyis nem Böde Dánielesen. Aki mellesleg most nyert egy tálca Soproni-t.
Drágáim!!💕
Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok nektek a támogatásotokért! Köszönöm szépen az aranyos kommenteket, csillagokat!😘
Ezen kívül még három fejezet lesz publikálva és sajnos vége a történetnek. Baszki, nagyon nem vagyok rá felkészülve!😕
Remélem, tetszett nektek ez a rész is, én személy szerint már hiányoltam a válogatottat!😊
Apropó, ne aggódjatok, attól még, hogy ez a könyv befejeződik, én veletek leszek és hozom az új sztorikat! Úgyhogy tessék továbbra is velem tartani!😘
Szép hétvégét!💕