Welcome home, baby! [Szalai Ádám] ✔

17. Niki

-  Na, mi lesz, be se hívod a vendéget? - förmedt rám egy hihetetlenül átlátszó vigyor kíséretében, mire kénytelen voltam arrébb állni az ajtóból.

- Gondoltam, hogy megveszi. Hónapokig nézegette a ház terveit - mondta, miközben körülnézett a tágas nappaliban. Végigsimított néhány fényképen - természetesen gondosan kihagyva azokat, melyeken én is rajta vagyok -, majd lehuppant a kanapéra.

- Ha már így kényelembe helyezted magad, kérsz esetleg egy kávét vagy teát? - kérdeztem meg, már csupán a gondolata is feldobott annak, hogy esetleg leforrázzam a szépséges kezét.

- Zöld teát, légyszíves. A kávé csak kárt tenne a szervezetemben - válaszolta. Talán pont ezért ajánlanám.

Dühömben a körmeimmel irdatlan tempóban kopogtam a konyhapulton, még a vízforraló hangjától is megőrültem, nemhogy a szőke cicababáétól.

- Remélem, van édesítőd, mert máshogy nem iszom meg! - kiabált át a nappaliból, míg én szemforgatva áztattam a filtert a bögréjében. Rátettem egy tálcára, mellé egy kanalat, majd odadobtam hozzá egy doboz édesítőszert.

A tálca nagy csattanással került az asztalra, a hang hatására Niki egy kicsit meg is ugrott.

- Oké. Megkaptad a flancos teádat, óvatosan megiszogatod, ügyesen figyelve rá, hogy ne égesd meg az imádnivaló hangszálaidat, s közben szépen beszámolsz nekem róla, hogy mégis mi a francot keresel itt!

Mondandóm végére a lánynak csoda, hogy nem nyíltak szét ajkai a döbbenettől.

- Látogatóba jöttem, ennyi az egész.

- Látogatóba kedves ismerősök és barátok jönnek, nem olyanok, akiket nem látunk itt szívesen...

- De hát Emmie, miért vagy ilyen elutasító?

- Na, mit gondolsz? Vajon miért viselkedem így? - tettem csípőre kezeimet. Az érkezése óta valahogyan képtelen voltam leülni.

- Jó, rendben - adta meg magát. Keresztbe tett lábain összekulcsolta kezeit, majd az egyik falon lógó csoportképet kezdte el tanulmányozni. - Olvastam az egyik rólatok szóló cikket és meg akartam tudni, hogy igaz-e.

- Képzeld, igaz. Ezzel a lendülettel pedig ki is fáradhatsz - kezdtem "búcsúzkodni", majd karjánál fogva felhúztam a kanapéról egészen a bejáratig hurcolva, ahol pedig gyengéden ki akartam lökni a küszöb másik oldalára, amikor azonban az ajtó megmozdult. Kulcszörgés, kilincslenyomás. Szalai megérkezett.

- Ems! Hoztam vacsit! Zöldséges-garnélás tésztát a közeli kínaiból, pont ahogy... - mesélte izgatottan a fiú, majd amint észrevette látogatónkat, mintha beléfojtották volna a szót.

- Szia Ádi! - intett neki széles mosollyal a szőkeség, mire megforgattam a szemeimet.

- Mi a picsa - ennyi. Ennyi volt, amit a barátom ki tudott nyögni. Miközben készült elfoglalni a konyhát, a válla fölött még hátraszólt. - Emma, kérlek segíts a kajával!

A megpakolt szatyrokat a konyhaszigetre tette, majd hozzám lépve adott egy megnyugtató csókot, amitől valahogy egyikünk se higgadt le.

- Mi a faszomat csináljak vele? Mióta van itt? És mi a francot keres itt? - fakadt ki teljesen, ekkor pedig már nem bírtam elviselni a köztünk húzódó távolságot, így átölelve őt mellkasán pihentettem a fejemet, remélve, hogy a szívdobogása majd ellazít.

- Nemrég jött, fogalmam sincs miért. Egész egyszerűen csengetett, aztán invitálás nélkül elfoglalta a kanapét - avattam be "az előző epizód történéseibe", de befejezni se volt időm, hiszen Niki utánunk jött.