Welcome home, baby! [Szalai Ádám] ✔

19. Áldozat

Szalai Ádám szemszöge:

Miután kipateroltam Nikit a házból végigfeküdtem a kanapén és csak Emmára tudtam gondolni. Hova a francba mehetett? Mégis hogy lehettem ekkora idióta, hogy hagytam kicsúszni a kezeim közül? Talán pontosan ez lehetett a volt barátnőm terve. Hogy tönkretegye az életemet.

Mert sikerült neki.

Az éjjel lent aludtam a garnitúrán. Egyszerűen nem volt erőm felmenni, főleg nem úgy, hogy az ő illatát éreztem az ágyneműnkön.

Hiányzott. Kibaszottul hiányzott. És erről csakis én tehetek.

Utána kell mennem. De mégis hova? Hova mehetett este a sötétben? Egy közeli szállodába? Vagy vissza Magyarországra?

Az első dolgom Levi tárcsázása volt. Nem mertem volna a szüleit hívni, akik nem csak, hogy elképesztően kiakadnának, de valószínűleg örökre ki is tagadnának a családjukból, ha megtudnák, fogalmam sincs, merre van az egyszem lányuk.

Emma öccse a második hívásra vette fel, aztán istenesen lebaszott a felelőtlen viselkedésem miatt, ami váratlanul ért. Mert 1: bírta a képemet, 2: a válogatottat talán még jobban, és 3: körülbelül tíz évvel fiatalabb nálam. Ez mégis így volt rendjén. Igaz, hogy a barátnőm az idősebb testvér, de a fiú ennek ellenére mindenáron védelmezi. Ráadásul elég jól.

A szülei házában nem volt, Levi pedig a legjobb tippet adta. Nagy Ádi. Hát persze. Közelebb is lakik, és nyilván hozzá megy, ha valami nem stimmel. Irány Gelsenkirchen.

A benzinkúton vásárolt energiaital és kávé együttesen megtette a hatását, annyira, hogy a kétszer két órás edzés után még könnyedén levezettem a német városig kanyarodó utat.

Emma szemszöge:

Nagyi német "barátnője" némán kisurrant a házból, olyannyira gyorsan, hogy még köszönni sem volt lehetőségem.

Nekiálltam az ebéd készítésének, valamivel le kellett kötnöm a figyelmemet. Nem tett jót az a körbevezetés, amit a délelőtt folyamán kaptam, ugyanis Szalai Ádám mosolygós arca minden falon visszanézett rám.

Legjobb barátom egyre nehezebben viselte a hangulatingadozásaimat. El se tudta képzelni, hogyan tudok nevetést sírásba fojtani.

Levitől kora reggel érkezett egy üzenetem, amiben szokatlanul aggódott. Miután válaszoltam neki, hogy minden oké és jól megvagyok, röhögős szmájlikat küldött. És még hogy a nők bonyolultak.

Épp a zöldségeket pakoltam a jénai tálba a tejszínes csirkeszeletek mellé, amikor csengettek. Itt egyértelmű volt, hogy Ádi nyit ajtót. Nem lepődtem volna meg, ha a reggeli lány hagyott volna nála valamit.

De valaki egészen más állt a bejáratnál.

- Emmie, gyere, kérlek! Téged keresnek.

Hülyegyerek módjára abban a pillanatban el se tudtam képzelni ki lehet az a bizonyos látogató. A csatár láttán azonban földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam megszólalni.

- Szia - Ennyi. Ennyit tudtam kinyögni, miközben görcsösen szorítottam a salátásedényt.

- Szia - suttogta egy szomorú mosoly kíséretében. Akármennyire is haragudtam, bánatos arckifejezése bűntudatot keltett bennem. De csak egy másodperc erejéig.

- Esetleg a köszönésen kívül szeretnél valamit? Mert ha nem, akkor visszamennék főzni - jelentettem ki szárazon, magam is meglepődtem határozottságomon.