Welcome home, baby! [Szalai Ádám] ✔

20. Az éjjel

Anyát még sosem láttam ennyire feldúltnak.

Amikor este fél tizenegykor kisírt szemekkel beállítottam a nyugodtan tévéző szüleim közé, kisebb sokkot kaptak. Egyrészt, nem számítottak rám az este közepén, másrészt pedig még sosem láttak ilyen állapotban. Még a Dávidos korszak alatt sem.

Anya tiszta szívéből imádta Szalait, de most a pokol mélyére küldte volna. Jobban szidta, mint én, és magát hibáztatta a történtekért.

Levi már fent aludt mialatt megérkeztem, de valószínűleg a nagy mozgolódásra ő is megébredt, ezért nagyokat ásítva caplatott le az emeletről.

- Mi a fene... - mormolta, elálltak a szavai, ahogyan megpillantott. - Emmie, te jó ég, mi történt veled? - termett mellettem egy pillanat alatt, egyre férfiasabb karjaival húzott közelebb magához, hogy egy hosszú, szeretetteljes ölelésbe burkolhasson. Ugyan ő volt a fiatalabb, nagyon is úgy tűnt, mintha a védelmező bátyám lenne. Igazán büszke lehetek rá.

A mikróban felmelegítettem az aznap estéről megmaradt vacsorát, majd csipegettem belőle néhány falatot.

- Kicsim, ennél többet kellene enned. Utoljára délben ettél, nemde? - kérdezte anyu aggódva, kedvesen simogatva a hátamat.

- Ne haragudj, de nincs étvágyam. Csak aludni akarok egy nagyot.

- Rendben, drágám. A szobádhoz nem nyúltunk hozzá, apád heves tiltakozása ellenére sem - mosolygott halványan, mire keserűen visszamosolyogtam. Nem volt őszinte.

- Köszönök. Mindent.

- Nem kell, édesem, ez a dolgom. Most pedig menj és aludj egy nagyot! Jut eszembe, apáddal a minap elmentünk Tibi bácsikádhoz a pincészetbe. A spájzban találsz néhány palackot a kedvencedből. Vigyél fel egyet a desszert mellé, amit az ágyadhoz készítettem!

- Szeretlek, anya! Nem tudom, mihez kezdenék nélküled - mondtam elérzékenyülve, majd egy puszit nyomtam az arcára és felmentem a régi szobámba.

Végigdőlve az ágyon szomorúan tapasztaltam, hogy itt az ágyneműnek nincs Szalai illata. Lehet, jobb is így, hiszen most az hiányzik a legkevésbé, hogy az anyagot szagolgatva sírjam álomba magamat.

Reggel gyorsan írtam egy üzenetet a szerkesztőségnek, azzal a szöveggel, hogy lebetegedtem, sajnos nem tudok bemenni a megbeszélésre, s az irodába sem egy darabig. Még laptopon keresztül is képtelen lennék bármiféle munkára.

- Na, helló? Mi a helyzet, Emma? - vette fel Nagyi a telefont azon az imádnivaló, mosolygós hangján.

- Semmi különös, minden oké - válaszoltam némi hezitálás után, nem akartam megijeszteni őt a múltkorihoz hasonlóan.

- Biztos? Akkor miért szipogsz? Csak nem örömkönnyek? Mondd azt, hogy lagzi lesz! Kibaszott jó beszédet tudnék írni hozzá! Valahogy úgy kezdődne, hogy... - ábrándozott, de hamar félbeszakítottam.

- Nem, Ádi, sajnos nem örömömben pityergek. Ne aggódj, semmi komoly. Kérlek, ne lepődj meg, ha Szalai kopogtat nálad vagy szimplán érdeklődik felőlem - mondtam, majd vettem egy nagy levegőt, aztán folytattam. - Hazajöttem anyuékhoz, minden rendben van, egy darabig még biztos velük leszek. Légyszíves, ne szólj róla Ádámnak!

- Emmie, én ezt nem...

- Tudom, az egyik legjobb haverod, de nem tudok mit csinálni, neki pedig el kell fogadnia, hogy egy kis szünetre van szükségem.

- Értem, jogos. Nem akarok közbeavatkozni, csak egy kérdés - kezdte, hallottam hangjában a bizonytalanságot.

- Igen?