Welcome home, baby! [Szalai Ádám] ✔

25. Mellette

A tavaszi szellő kellemesen átfújt a keskeny utcákon, felüdülés volt sétálni a hideg téglafalak között, megbújva az erős napsugaraktól.

Ádám egy pillanatra sem engedett el, végig fogta a kezemet míg a piciny, színes, élettel teli házakat kémleltük. Néhol a ruhák szárítókötélen lógtak az ember feje fölött, a következő sarkon pedig egy kellemes konyhakert paradicsompalántáira vethettünk pillantást.

Kiérve a sétálóutcára elmosolyodtam, ugyanis a barátom rögtön az egyik üzlet felé húzott. Mindenáron ékszert szeretett volna venni nekem. Olyat, amely muranoi üvegből készült. Mindig igyekeztem hevesen tiltakozni az ilyen és ehhez hasonló ötleinél, mivel nem akartam, hogy folyamatosan rám költsön és ajándékokkal halmozzon el.

Ismét elutasítottam az ajánlatát, azonban tovább nézelődtem, hátha találok valamit az anyukámnak. Kiválasztottam egy csodaszép világoskék nyakláncot, ami tökéletesen illik az egyik fehér blúzához.

A fagyiba viszont azonnal beleegyeztem. Igaz, hogy még csak májust írtunk, de ez Velencében már júliusnak felelt meg. Ahhoz képest, hogy Magyarországon még egy vékony pulcsiban szálltam fel a gépre, az olasz városban még a melltartómat is soknak éreztem.

- Ádi! Velence gyönyörűbb, mint gondoltam - ámuldoztam két falatt pestós penne között, körülnézve apró hidakat, régi épületeket és kicsinosított gondolákat láttam.

- Nem gyönyörűbb, mint a barátnőm - mosolygott tekintetét az enyémbe fúrva. Egyik kezét átnyújtotta az asztal fölött, hogy megfoghassa az enyémet.

- Nem tudom mit csináltak veled az olaszok, de nagyon tetszik.

- Fent a szobánkban szívesen megtudnám, hogy pontosan mennyire is tetszik - felelte egy kaján vigyorral, amire szemforgatást kapott válaszul.

- Na, igen. Ez az én jólismert Szalaim.

- Ami túl jó, azon felesleges változtatni.

- Mondd csak, még sosem szakadt rád a plafon? Vagy egyből az ég? - kuncogtam, viszont az én drága barátom azonnal bevágta a durcit. - Rendben. Legalább több parmezán jut nekem...

Ennyi. Egy mondat és újra nyeregben voltam.

- Tudod, Szabó Emma, az a baj veled, hogy mostanra már túl könnyen tudsz manipulálni engem - hadarta Ádám teli szájjal, újabb adag sajtot szórva tésztájára. - Ismered a gyengepontjaimat és ravaszul kihasználod őket.

- Igazad van, szörnyű ember vagyok - vallottam be vigyorogva, majd áthajolva az asztalon egy nagy puszit nyomtam az arcára. - Régen azért nem volt ilyen könnyű helyzetem.

- Baszki még jó hogy. Ha már a kapcsolatunk előtt is így irányítottál volna, mi lennék most?

- Mi lennél? - kérdeztem visszafolytott nevetéssel. Imádnivaló volt, miután felbosszantottam. - Egy papucs?

- Valószínűleg. Lehet, hogy még edzésre se engednél el - rázta a fejét úgy, mint aki még a felvetés gondolatától is rosszul van.

- Ó, dehogynem. Nem bírnálak ki null-huszonnégyben.

- Most viszont hihetetlenül élvezed a társaságomat.

- Megütöttem a főnyereményt -válaszoltam szarkasztikusan, persze ő teljesen komolyan vette.

- Hááát, hidd el, sokan lennének a helyedben. Nem mindenkinek jut ám ilyen rendes, jóképű, sikeres félisten mint neked.

- Te jó ég, hogy én milyen szerencsés vagyok! Elképesztő!