Welcome home, baby! [Szalai Ádám] ✔

15. Jéghegy

Balázs Szalaihoz hasonlóan elrohant, így mi maradtunk a teraszon Katával, síkidegen. Nem tudtuk, mitévők legyünk, ráadásul nem lehetett eldönteni, hogy melyik srácnak van nagyobb szüksége támogatásra.

Én Ádám után szaladtam - ahogyan ő Dzsudzsák irányába -, hogy megnézzem, mi van vele. Minden helyiséget átkutattam, végigordítottam a házat folyamatosan a nevét szajkózva, de semmi jel nem utalt arra, hogy a közelben lehet.

Végül az utolsó lehetőség telibetalált. Kinyitottam az egyetlen ajtót, melynek a túloldala ismeretlen volt számomra. A gardrób. A hatalmas, szekrényekkel körberakott szoba közepén ült a padlón focistám, kissé összegörnyedve, arcát tenyereibe temetve. Ha nem ismerném annyira, azt hittem volna, sír. Azt hiszem a magábazuhanás sokkal rosszabb néhány elhullatott könnycseppnél.

Nem mertem megszólalni, mivel eddig még sosem találtam ennyire zaklatott állapotban. Fogalmam sem volt, mit csináljak. Egy mély levegővétel után odamentem hozzá, majd mellételepedve a hátát kezdtem simogatni.

Elkeserített a gondolat, hogy egy múltbéli személy felhozatala akkora néma transzba ejti azt a fiút, aki az egyik legnagyobb társasági ember, akit ismerek, hogy meg sem szólal. Kicseszettül érdekelt, mégis kiről van szó, de nem lehettem önző. Kitudja, lehet, hogy még mindig szereti. Az embert nem szokták elragadni az érzelmei, ha egy számára érdektelenről hall.

Nem akartam erőltetni, hogy beszéljen, jelenleg talán némi csendre van szüksége. Nem nézett felém, még csak egy pillanat erejéig se, hogy megbizonyosodjon róla, én vagyok az. Fogalmam sincs, számított-e egyáltalán a jelenlétem. Elképzelni sem tudom, miért érintették meg ennyire Balázs szavai.

Az ember az alkohol hatására könnyen képes elveszíteni az önkontrollját, s a körülötte zajló dolgok felett való irányítást. Úgy tűnik Dzsudzsák már nem gondolkodott mondandóján, ez pedig szimplán kicsúszott a száján. A francba is azzal a rohadt vodkával...

Fél órája ültünk egymásnak dőlve csapattársa gardróbjában, mindketten elmerülve a közös játék történéseiben. Már mindenkit hibáztattam azért, hogy valahogyan ahhoz a témához kanyarodtunk, mégsem szabadott volna. Egyikünk sem hitte, hogy ennek a gyerekes beszélgetésnek komoly következményei lesznek.

- Niki - szólalt meg először az incidens óta, nekem viszont nem esett le rögtön, hogy mégis miről beszél. Hangja rekedt és meglehetősen fáradt volt. - Nikinek hívták, ha tudni akarod - jelentette ki keményen, úgy, mintha én akartam volna kiszedni belőle. Szavai hűvősnek, rendkívül idegennek tűntek számomra. Nem értettem, miért viselkedett ellenségesen.

Mivel a női név említésére nem reagáltam semmit, felémfordult, pusztán ellenőrizve, eljutott-e hozzám az információ. Ahogyan tekintetét rámvezette, s mélyen a szemeimbe nézett, íriszei teljesen megváltoztak. Többé nem tűntek olyan hidegnek és elutasítónak. Valószínűleg rájött, hogy nem bánhat így velem.

- Ne haragudj. Nem akartam bunkózni... - motyogta, aztán hitetlenül felnevetett. - Ez az én formám, nem igaz? Mint régen. Amikor rátapintottál egy fájó pontra, válaszként pedig otthagytalak a francba, de azelőtt még jól be is olvastam neked - mondta, mostanra lehajtott fejjel, látszott rajta, mennyire bántják a múltban történtek. - Egy kibaszott rohadékként viselkedtem, amit nem érdemeltél meg. Ems, én...

- Hagyjuk, jó? - szakítottam félbe monológját, miközben ujjaimmal babráltam zavaromban. - Rég volt, felejtsük el.

- Kicsim, nem lehet, nekem nem megy. El se tudom képzelni, milyen fájdalmat okozhattam. Csoda, hogy kitartottál mellettem.

- Makacs vagyok. Képtelen lettem volna feladni.

- Szeretlek - suttogta, ahogyan felém közeledett, ajkainkat miliméterek választották el egymástól.