VESPERA
– Szóval, elárulod végre, miért ragaszkodsz ehhez annyira? – kérdeztem Maddoxtól, amikor leparkolt Rockville-ben az ominózus fagyizó előtt, ahol akkor jártunk utoljára, amikor galád módon elrabolt.
– Már mondtam! – vigyorgott rám szenvtelenül. – Nem szeretném, ha rossz emlékek kötnének a helyhez!
– Ez egy baromság – sóhajtottam fel szemforgatva.
Egy hét telt el a csata óta, ahol túl sokan lelték halálukat. Igaz, nyertünk, de ennek ellenére elborzasztott a látvány, ami Árész kiiktatása után fogadott. A széttépett tetemek és emberek látványa örökre az agyamba égett. Sosem fogom elfelejteni a halál sikolyokat és az ereimben lüktető vad rettegést, amikor Árész odafogta a kardját a torkomhoz. Még túl frissnek bizonyult az élmény, de próbáltam másra koncentrálni. Például arra, hogy egyelőre úgy látszott, véget ért az üldöztetés, és nyugalom telepedett ránk. El kell hessegetnem a rémképeket, hogy túllépjek az átélt traumán.
Maddox hat napja megállás nélkül hajtogatja, hogy bizony fagyizni akar, méghozzá ebben a hülye cukrászdában. Az okát nem árulta el, de már eljutottam odáig, hogy nem is firtattam. Minek? Legalább belejövök a nyilvánosan étkezésbe.
– Ne morcoskodj – csókolta meg a kézfejem –, inkább menjünk! Gondold el, lehet, elfogy a csokis fagyi, mire beérünk, mert itt tétlenkedünk.
– Az tényleg borzalmas lenne – nevettem fel a baromságára. – Jól van, felőlem indulhatunk!
A végszóra kikászálódtunk a Cadillacből, és kézen fogva elindultunk a hely irányába. Odaérve Maddox nem adta öt gombóc csokifagylalt alá, én viszont megelégedtem egy epressel és egy vaníliással. Még a végén elengedem itt magam, és haza kell gurítani, mert felszaladnak a kilók.
– Elég nosztalgikus, nem? – mosolygott rám, amikor lehuppantunk a külső teraszon felállított asztalkák egyikéhez. Velem szemben foglalt helyet, pont úgy, mint hónapokkal ezelőtt.
– De igen – helyeztem le magam elé a tálat, amiben a fagyos finomság hevert, majd összefontam a karom, és hátradőltem.
– Ne kezd megint! – kuncogott fel a reakcióm láttán. – Egyed szépen, mert bepakollak a szekrénybe!
– Hogyne – kacagtam fel. – Már egyszer megtetted, és végül te húztad a rövidebbet, te hülye.
– Nem igaz – nyalogatta nagy elánnal a kanalat. – Na, Ves, told be a szádba!
– Előbb mondd el, mit keresünk itt! – hunyorogtam rá, hátha kiszedhetem belőle.
– Oké – eresztette le a tálacskát, majd oldalra pillantott. – Tudod, rájöttem, hogy az élet sokszor olyan helyzeteket szül, amire nem készülhetünk fel előre. Amikor ott álltál Árész kezei között, Ves, én... – harapta el a mondat végét –, én... teljesen lefagytam. Ha nem adsz erőt, sosem mozdulok meg. Ez rádöbbentett arra, mekkora traumát képes okozni egy-egy apró mozzanat és történés. Azt hiszem, múltkor én is azt okoztam neked, amikor elraboltalak, és gondoltam, így már talán szebb emlékek köthetnek ide. Talán így jóvá tehetem...
– Maddox – hajoltam előre, és megtámaszkodtam a kör alakú asztalkán –, ugye tudod, hogy nincs bennem semmiféle ellenérzés? Nem vagyok se traumatizált, se haragos, ez csak egy apróság volt, amit okkal követtél el. Ne ostorozd magad most, amikor végre úgy tűnik, hogy minden... a helyére került.
– Attól még reméltem, hogy így kicsit más lesz...
– Figyelj, én nem bánom, ha megint elrabolsz – emelgettem meg játékosan a szemöldököm. – Csak ezúttal ne csináld bénán! Majd adok instrukciókat, hogyan csináld!
– Most már önként vállalkozol rá? – kuncogott. – Akkor is megkönnyíthetted volna a dolgom!
– Legközelebb légy pontosabb jövőbe látó fiú, és mutasd meg, milyen előnyöm származhat abból, ha elrabolsz, halálra rémítesz, hazudsz, betörsz hozzám, lesmárolsz, betolakodsz a személyes terembe, bedrogozol, újra lesmárolsz, totálisan összezavarsz, lenyúlod a tárgyaim, ellopod az ártatlanságom egy kocsiban, aztán megint jól megijesztesz...
– Ves! – vágott a szavamba. – Ugorjunk inkább oda, hogy minden jóra fordul.
– Most miért? Napokig tudnám sorolni!
– Hát ez az! – vigyorgott rám. – Ne a bűneim listáját sorold, hanem inkább mondd el azt, amit idefele beszéltünk.
– Mit? A próféciás hülyeséget? – kaptam fel a tálat, és megkóstoltam a már olvadozó nyalánkságot.
– Igen – bólogatott két falat között.
– Hm – mormoltam –, oké, szerintem az első mondat egyértelmű. Te vagy az új korszak hajnalának szülötte, aki szűz méhben foganva jött a világra. Életen és halálon túl járva, meglátva, mi igaz, mi keserű. Képletesen szólva meghaltál, amikor úsztál a Sztüxben, de közben te vagy az élet istene, gondolom, ez erre utalhat. A vége pedig a jövőbe látásra utal, mert látsz jó és rossz dolgokat is egyaránt. Az érzések medrében keresve, megragadva azt, ki számít... szerintem ez rám utal. A Zeusz vére dolog egyértelmű, Árészt torkon szúrtad, mondhatni elhullott a kezeid között, mielőtt kővé vált. A jövő a kulcs, mely ott lebeg előtte, ez a legérthetetlenebb része. Talán a kulcs lehet ez a kulcs – böktem a nyakamban lógó ajándékra. – De lehet, csak átvitt értelemben a képességed volt a kulcs, mert ezzel sikerült végül győzedelmeskedned. A többi pedig logikus. Háború, megvolt. Vér, folyt szerintem elég. Az új kezdet pedig ez itt – mutattam körbe.
– Egyébként továbbra sem értem, miért futottál el a csatában. Mármint oké, meg akartad keresni Perszephoné-t, de...
– Igen, ennyi, csak útközben elkapott Árész – emeltem az égnek a szemem. – Tüphón pedig felvette az alakom, miután berángattak a palotába. Ott eléggé beszartam, szóval azért veszthetted el a magabiztosságot.
– És... szerinted hol van Erisz? – érdeklődött. – Egyáltalán nem láttam őt, pedig mindig ott van, ahol Árész.
– Én egyszer láttam őt! – vágtam rá lelkesen, bár nem tudom, miért. – Az erdő felé rohant. Lehet, elmenekült inkább, amikor rájött, hogy Árésznak vége.
– Hagyjuk is! – meredt a fagyira. – El akarom felejteni az egészet.
– Nehéz lesz – motyogtam az arcát fixírozva, melyről egyértelműen leolvasható volt, mennyire megrázta őt ez az egész szituáció.
– Majd elfeledteted velem – rántotta meg a vállát. – Idővel talán a boldogság felülírhatja a rossz emlékeket.
– Nagyon megkomolyodtál – állapítottam meg.
– Hát persze – húzódott huncut mosolyra az ajka. – Teljes mértékben. Egyébként meg nem, csak tudom, hogy így lesz, mert te teszel igazán boldoggá.
– Ahogy te is engem!
○•○•○
– Már mondtam, Hádész, ennek így kellett lennie! – kötötte az ebet a karóhoz Apollón, majd a szájához emelt egy falat húst. – Alig győzem rábeszélni Medúzát arra, hogy segítsen. Fűt, fát ígértem neki!
– Ettől még feldarabolhattuk volna azt a szobrot! – háborgott nagy hangon az alvilág istene. – Megdöbbentő, hogy nem hagyjátok!
– Azért vicces, hogy pont te kampányolsz egy szobor feldarabolása mellett – jegyezte meg Perszephoné, majd futólag rám sandított, mire halkan felkuncogtam.
– Jó helyen van a Tartarosz mélyén – bökött a villájával Hesztia az alvilág ura felé.
Hádész melle dagadhatott. Visszakapta a birodalmát, így folytathatta eddigi kimagasló tevékenységét, ami kimerült a szobrok gyűjtésében és holtak irányítgatásában. Ha neki jó, szerintem mindenkinek. Addig is csendben van.
– Több darabban még jobb helyen lenne! – mordult rá Hádész.
Sejtettem, hogy nem lesz jó vége Apollón ötletének. Véleménye szerint egy közös vacsora segíthet elsimítani az ellentéteket, és teret ad arra, hogy jobban megismerjük egymást. Az helyzetet már csak az tetézte, hogy mindezt Houstonban rendeztük meg, így szegény Carol teljesen kikészült, mire ideértek a vendégek. Eleve felzaklatta a tény, hogy egy halom isten csődül a házába, aztán befutott Apollón, és egy kézsuhintással lakomát varázsolt az elkészült fogások mellé. Carolnak sem kellett több, dühösen nekiesett Apollónnak, aki döbbenten fogadva a nő bátorságát, azonban nem vágott vissza neki. Jól járt. Nincs rosszabb egy kiborult nőnél, akinek semmibe vették a két keze munkáját. Én is kiakadnék!
– Nem lépünk le? – súgta Maddox a fülembe a bal oldalamról. – Két órája ülünk itt és azóta is csak pofáznak. Sosem jutunk el a desszertig!
– Hallom ám, Maddox! – húzta ki magát Zeusz, aki velünk szemben foglalt helyet, miután összeszólalkozott Willel, és leboxolták, kié legyen az asztalfő. Willből nem lett pirítós, Zeusz kivételesen elfogadta, hogy bizony ez nem az ő háza.
– Szerintem engedjük szabadon a fiatalokat! – indítványozta Démétér, aki Zeusz jobbján csücsült. Mellette Perszephoné, felesége mellett Hádész. Vele szemben Apollón, Hesztia, majd Carol, Elsie, anya, majd én és Maddox foglaltunk helyet.
– A túlzott szabadság engedetlenséget szül – válaszolta szigorúan Zeusz.
– Szerintem megdolgoztak érte – kampányolt mellettünk Perszephoné. – Hadd menjenek! Tényleg évekig fogunk itt ülni!
– Nekem holnap dolgozni kell mennem – morogta az orra alatt Will.
– Nekem is – tette hozzá anya, majd rám nézett, és suttogva folytatta. – Ves, drágám, azért pár óra múlva hazavisztek, ugye?
– Persze – helyeseltem.
– Akkor ezt megdumáltuk! További jó étvágyat és veszekedést! – emelkedett fel Maddox, majd a kezem után nyúlt, és kihúzott az étkezőből.
A szobájához vezetett, ahol gondosan bezárta magunk után az ajtót, majd elém sétált, és átkarolta a derekam. Zöld írisze kutatóan vizslatott.
– Volt egy látomásom, amiről nem meséltem – érintette meg az orrával az enyém.
– Mégis mikor? – vontam kérdőre, miközben a vállára vezettem a tenyerem. – Talán titkos?
– Reggel, mielőtt elmentünk fagyizni. Gondoltam, ráér később, mert elég távoli jövőt mutatott, mégis... ijesztő, de csodálatos.
– Mutasd meg! – követeltem makacsul. – Látni akarom!
Maddox elmosolyodott, egyik kezét az arcomra simította, míg a másikat szorosan a derekamon tartotta. Puha ajka édes keringőre hívta az enyém. Egy darabig csókolt, egészen addig, amíg bele nem vesztünk a látomásába.
A nap lágy, éltető sugara átszökött a vékony, átlátszó függöny szálain. Árnyék vetült a barna bőrkanapéra, melyen ott ültünk ketten. Maddox lazán átvetette a karját a vállamon, a fejem ráhajtottam az övére.
A tévé halkan szólt, valamiféle sorozat ment benne, amit még sosem láttam. Csodálkozva bámultam a párosunk, ugyanis a lakás, amiben voltunk, cseppet sem bizonyult ismerősnek. Még sosem jártam itt, de kezdtem rájönni, miért.
A nappali jobb sarkán egy amerikai konyha húzódott, melynek fehér pultján megpillantottam egy digitális órát. A mi jelenünkhöz képest tíz évvel később voltunk. Tíz év, és mi ott ülünk kéz a kézben. Basszus!
Meghatottan pillantottam vissza magunkra, elégedettség áradt szét a mellkasomban, és sírni támadt kedvem. Kivételesen a boldogságtól. Persze, a jövő képlékeny, de ha létezik egy ilyen szcenárió, állok elébe, és bármit megteszek azért, hogy így alakuljon. Ezt akartam, erre vágytam.
– Én megnézem, mit csinál! – szólalt fel a jövőbeli Maddox, majd kibontakozott az ölelésből, és a helyiség balján lévő lépcsőhöz sétált. Végigmértem, de nem sokat fogott rajta az idő, ugyanolyan maradt, mint most, leszámítva a haját, amit határozottan rövidebbre nyírt.
Nem telt el sok idő, talán három perc, amikor visszatért. A karjában egy barna hajú kislányt tartott, nem lehetett több ötévesnél. A gyerek nevetve kapaszkodott a nyakába, majd az ülőgarnitúrán terpeszkedő énemre emelte zöld szemét, és felkacagott. Vidáman, mégis megbújt benne némi csintalanság.
– Anya, apa azt mondta, nem fogdoshatom Mounty fején a kígyókat! – magyarázta pimaszul. – De Mounty nagyon szereti!
– Hát persze, minden bizonnyal imádja! – reflektált Maddox, majd gyengéden meghúzta a kicsi félhosszú tincseit. – Neked jól esik, ha tépik a hajad, Eirini?
A látomás véget ért, Maddox pedig hátrébb húzódott, de nem eresztett. Pár percig hagyta, hogy emésztgessem a lényeget, végül türelmetlennek bizonyult.
– Mit gondolsz? – kérdezte várakozva.
– Eirini? – pislogtam rá értetlenül. Nagy hatással volt rám, amit mutatott, mégis megütköztem a néven.
– Azt jelenti, hogy béke – felelte nyugodtan.
– Érdekes – állapítottam a pillantását állva. – Te mit gondolsz erről?
– Én? – nevetett fel visszafogottan. – Azt, hogy valaki árulja el, mit tegyek ezért.
– Tényleg? – mosolyogtam rá. – Mármint nem tántorít el?
– Nem – tiltakozott. – Azt hiszem, titkon mindenki hasonlóra vágyik. Igaz, messzi jövő, de alig várom, hogy együtt éljük át. – Végigcirógatta az állam vonalát, majd újabb kedves mosoly szaladt át az ajkán.
– Én is – suttogtam meghatottan. – Elég szépnek tűnt.
– Megérdemeljük! – jelentette ki. – Ahogy mindenki, mi is megérdemeljük a boldogságot!
– Igazad van – helyeseltem tovább, miközben igyekeztem visszatartani a keményen előtörő könnyeket. Elbuktam, de nem bántam. Nem szükséges titkolnom, mit jelent számomra az előttem álló fiú.
Megváltoztatta az életem, a gondolkodásom a szeretettel, amit nekem adott. Minden nehézség ellenére ott volt, amikor szükségem akadt rá. Elhitette velem, hogy létezik még a világon gondoskodás és elfogadás, és bármilyen is legyek, érdemes vagyok rá, hogy engem is valaki úgy szeressen viszont, ahogy én szeretem őt.
Rádöbbenten, hogy mit se számít, mennyit hibázik az ember. Nem számít se a múlt, se a derengő, csodálatosnak ígérkező jövő. Most nem. Egyetlen dolog fontos, mégpedig a jelen. Az a jelen, ahol itt állunk egymással szemben, szorosan összeölelkezve, és mindketten tudjuk, jöjjön bármilyen nehézség, ketten át fogjuk vészelni.
A könnyeim fátylán keresztül meredtem Maddoxra, de közben mosolyogtam. Mosolyogtam, hiszen egyértelművé vált: nem az számít, honnan indulunk, hanem az, mit teszünk meg azért, hogy önmagunk legjobb verziójává váljunk. Olykor szükség van rá, hogy valaki megmutassa, de ez nem baj. Hiszem, hogy mindenkinek van a világban egy Maddoxa, aki feltétel nélkül képes őt szeretni, csak meg kell találnia.
Úgyhogy... ne féljetek teret adni a random csokiimádó csávónak, aki leül mellétek a suli padjára, mert még a végén kiderül, életetek legnagyobb kalandja veszi kezdetét.
VÉGE
○•○•○
Sziasztok!
Először is nagyon köszönöm mindenkinek, aki végigolvastam a könyvet! Iszonyatosan hálás vagyok, amiért figyelemmel követtétek Maddox és Vespera kalandjait!
Említettem pár fejezettel ezelőtt, hogy fel fogok tenni egy kérdést. Itt is volna:
Legyen folytatás? Legyen 3. könyv? Vagy hagyjuk, mert így kerek a történet?
Aki úgy gondolja, kommenteljen! Aki meg nem szeretne kommentelni, az akarata kinyilvánítása jeléül nyomkodja vadul a vote gombot vagy valami. Galambpostán is jelezhetitek, nekem mindegy, csak örülnék, ha tudnám, van-e valaki, akit érdekelne tovább.
Előre is köszönöm, ha válaszoltok!
Hálám örökké üldözni fog!
Addig is, puszi mindenkinek! ❤