Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Negyedik fejezet - 2. rész

Elhatározással a szívemben másztam ki a fürdőkádból és tértem nyugovóra.

Másnap, amikor felébredtem, Alexei abban a karosszékben ült, amiben én előző este. Ahogy meghallotta, hogy mocorgok, hátrafordult. Homlokára komor barázdákat rajzolt az aggodalom.

– Valami baj van? – kérdeztem ásítozva.

Alexei vonásai azonnal kisimultak, arcán hosszú évek gyakorlatáról árulkodó közöny lett úrrá. Máskor biztosan faggatni kezdtem volna, de most fontos dolgunk volt.

– Szeretnék kérni tőled egy szívességet – törtem meg a hosszúra nyúló csendet.

Alexei felvonta sötét szemöldökét.

A takaró alól kikászálódva hidegzuhanyként ért a levegő hűvöse. Dideregve nyúltam a ruháim után, és ott helyben elkezdtem átöltözni. Ruha zizegett, ahogy Alexei visszafordult az ablak felé.

– Szükségünk lesz egy magángépre. El tudnád intézni?

– Miért?

– Mert vissza kell vinnünk a tőrt magunkkal, és kétlem, hogy átengednének vele a biztonsági ellenőrzésen. Jobb, ha meghúzzuk magunkat.

És nem fogok visszariadni attól, hogy felhasználjam a kiváltságainkat annak érdekében, hogy kiderítsem, baleset érte-e a szüleimet vagy meggyilkolták őket. És ha utóbbi, bosszút álljak értük.

Persze, én is sejtettem, hogy ez nem lesz egyszerű. Lehet, hogy éveket kell várnom rá, mire egyáltalán bizonyítékot találok arra, mi történt. Nem lehettem ugyan biztos benne, hogy idegenkezűségről van szó, de egyre inkább úgy éreztem, ez nem lehet véletlen – főleg a szüleim levele és az előkerülő hatalmas lélekkődarab után.

De az első lépés mindenképpen az volt, hogy a tőrrel együtt visszamegyünk az egyetemre. És ehhez szükségünk volt egy magángépre.

Alexei frusztráltan felsóhajtott.

– Jobban örülnék, ha nem lenne nálunk ez a tőr.

– Ahhoz, hogy odaadjuk Anna Ivanovának, előbb vissza kell vinnünk.

– Tudom.

Éreztem, hogy lenne még mit mondania, de hiába szuggeráltam a tarkóját, hallgatott.

És ez a csend kitartott a nap további részében is. Szótlanul reggeliztünk, ültünk be az autóba és szálltunk fel a döbbenetes sebességgel előkészített repülőgépre. Senki sem ellenőrzött minket – van az a pénz, amiért valóban bármit megtehet az ember. A tőr és a beleágyazott lélekkő a táskámban megbújva ott utazott mellettem, miközben én a zavaros felhőket bámultam, Alexei pedig a képernyőre meredve valami akciófilmet nézett.

Az egész olyan szürreálisnak tetszett, mintha kívülről néztem volna, ahogy ott ülök Alexei mellett, karnyújtásnyira, mégis iszonyúan távol. Mindig is zárkózott volt, de elviseltem, hagytam, hogy a saját tempójában nyíljon meg előttem. Most viszont frusztrált a hallgatása, a kettőnket elválasztó falak áthatolhatatlannak, megmászhatatlannak tűntek.

Tud valamit, amit én nem? – tolakodott az elmémbe a kérdés hívatlanul.

Alexei határozott vonalú arcélére meredtem. Állkapcsa enyhén megfeszült, magas járomcsontja még a szokásosnál is hangsúlyosabbnak tűnt. Volt benne valami fájdalmasan szép.

Ismét előtörtek a szokásos kétségek, nem értettem, miért van velem, de erőnek erejével száműztem őket. Túl sok problémám volt ahhoz, hogy még a szerelmi életem miatt is aggódjak.