Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Tizenhetedik fejezet - 1. rész

A folyosóra kilépve szembetaláltam magamat Alexeijel. Azonnal ellökte magát a szemközti faltól, és gyakorlatilag félretaszította a valamiért továbbra is az ajtóban őrködő bátyját, amikor az akaratlanul is az utamat állta, még morgott is neki valamit oroszul.

A vőlegényem, gondoltam hevesen dobogó szívvel. Szürreális volt az egész.

Alexei megragadta a kezemet, a bőre forró volt, mintha ott lángolt volna alatta az elfojtott tűzmágia. Félrehúzott, el Vlagyimirtől és az apja dolgozószobájától.

– Jól vagy? – kérdezte a lehető leghalkabban.

Szólásra nyitottam a számat, el akartam neki mondani azt, ami odabent történt, de egyre csak Zakhar utolsó feltétele visszhangzott a fejemben, teljességgel beleszédültem. Alexei szeme minden egyes hallgatással töltött, múló másodperccel tágabbra nyílt, és amikor elkezdett hátrafordulni – hogy miért, azt elképzelni sem tudtam, mégsem akarhatta felelősségre vonni az apját, Oroszország, sőt, a világ egyik legbefolyásosabb emberét, aki olyan kemény kézzel fogta még a saját gyerekeit is –, gyorsan bólintottam.

– Jól vagyok – hadartam. – Csak... még egy kicsit a... sokk hatása alatt állok.

Alexei húzni kezdett a folyosón, de amikor befordultunk a sarkon, nem arra indultunk tovább, ahol a többieket hagytuk. Vagy tizenöt lépés után Alexei felrántotta az egyik ajtót, és beterelt egy sötét, hirtelenjében üresnek tűnő helyiségbe. Az ajtó halkan kattant mögöttük, sötétségbe zárva bennünket.

Alexei két tenyerébe vette az arcomat.

– Mi történt? Jól vagy?

– Ezt már kérdezted – krákogtam.

Lángok perzselték a bőrömet ott, ahol az ujjai az arcomat érintették.

– Nem fogom többet megkérdezni, ha hihető választ adsz – suttogta.

– Talán ideje lenne megtanulnom rendesen hazudni.

– Jobban örülnék, ha mindig őszinte lennél velem.

Felvontam a szemöldökömet, de Alexei nem láthatta.

– Tudom, hogy nincs jogom ilyesmit kérni tőled. – Mintha vállat vont volna. – De szeretném, ha nem lennének köztünk titkok. Soha többé nem akarok hazudni neked.

Lesütöttem a szememet. Túl sok érzelmet szítottak fel bennem ezek a szavak ahhoz, hogy ebbe a beszélgetésbe most belemenjünk.

– Alkut kötöttem apáddal a biztonságunk érdekében. Megígérte, hogy Marknak nem kell visszamennie oda, ahol eddig fogva tartották. Ő is kap itt egy szobát.

Alexei leeresztette a kezét.

– Ez a legjobb, amit ebben a helyzetben tehettél.

Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. De akkor miért éreztem mégis ennyire helytelennek azt, amit tettem?

– Keressük meg Markot! – indítványoztam.

Alexei egy pillanatig még nem mozdult, jobb kezének hüvelykujjával gyengéden végigsimított az arcomon. A szemem kezdett annyira hozzászokni az ajtó alatt bekúszó fény enyhítette sötétséghez, hogy lássam, a tekintete a számra siklik. Önkéntelenül is nagy levegőt vettem.

De aztán Alexei, mintha csak észbe kapott volna, eleresztett. A keze visszahullott a teste mellé, majd megfordult, és kinyitotta előttem az ajtót. A folyosói fényár egy pillanatra elvakított.

Úgy éreztem magamat, mintha tilosban járnánk.

Jegyben járunk, zakatolt újra meg újra, minden egyes lépéssel a fejemben a szalon felé menet, ahol a többiek tartózkodtak.