Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Harmadik fejezet - 3. rész

Éjszaka nem sokat aludtam. Úgy tűnt, a kialvatlanság szép lassan alapállapottá válik nálam. Egyszer még fel is keltem, óvatosan, nesztelenül, nehogy Alexei felébredjen mellettem. Mezítláb osontam a nappaliba, és odaálltam a hatalmas ablak elé. A város fényei ezernyi színnel szikráztak az éjszaka fekete bársonyán – különös, már-már kellemes érzéssel töltött el a látvány. Egyfajta gyógyírként szolgált a mellkasomat mardosó fájdalomra.

– Nem tudsz aludni?

Bár összerezzentem Alexei halk hangjára, nem néztem hátra. Léptei halkan dobbantak a padlón, ahogy közelebb sétált, majd megállt mögöttem.

Hallgattam. Annyi érzés és gondolat kavargott bennem, annyi szó tolult volna a nyelvemre, mégis képtelen voltam megszólalni. Mintha valaki varázslatot bocsátott volna rám, megakadályozva, hogy kinyissam a számat.

Aztán Alexei karját éreztem a derekam körül, melege átszivárgott a hátamba, szétterjedt a végtagjaimban, körbefonta a szívemet.

– Olyan szürreális ez az egész. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül. És nem gondoltam volna, hogy ha egyszer kiszabadulok az egyetemről, visszavágyom majd.

– Ott vagy egyedül – felelte Alexei halkan. – Ott vannak a barátaid, az Atia...

– És te.

Hátrafordultam. Vonzó arcán lágy táncot jártak a kívülről beszüremlő fények.

– Én ott vagyok, ahol te.

Kissé elhúzódott, hogy rendesen a szemembe nézhessen, de azonnal megéreztem a melegének a hiányát, a hideg utat tört kettőnk közé, beszivárgott a csontjaimba, a szívembe.

Úgyhogy magamhoz húztam Alexeit. Ajkamat az övére tapasztottam, ujjaimat a hajába fúrtam, a tarkójára csúsztattam, nehogy elhúzódjon, nehogy hirtelen köddé váljon, és egyedül maradjak az örvénylő sötétségben.

Csókom egyre kétségbeesettebbé vált, mintha Alexeitől vártam volna azt a leheletnyi levegőt, ami segít megtölteni a tüdőmet, csak annyira, hogy túléljem a következő néhány órát, percet, másodpercet.

Bosszúsan felnyögtem, amikor Alexei elhúzódott és homlokát az enyémnek támasztotta. Az ajkamon éreztem ziháló lélegzetének melegét.

– Lily...

És ekkor hirtelen rádöbbentem, mit művelek.

Kihasználom őt. El akarom terelni a gondolataimat ahelyett, hogy szembenéznék a problémáimmal. Egész éltemben ezt csináltam, menekültem a felelősség, a konfliktusok elől, mert futni egyszerűbb volt, mint megvetni a lábamat és szembenézni a terhekkel.

Elmosolyodtam, de fájdalmas látvány lehetett, mert Alexei arca megrándult, szánalom és bánat rajzolódott ki rá.

– Köszönöm, hogy velem vagy – suttogtam. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.

Most már tényleg képtelen voltam Alexei arcában olvasni – volt valami a homlokát barázdáló ráncokban, a tekintetének csillanásában, amit egyszerűen nem értettem. Örök rejtély volt számomra, valóságos enigma.

Nem felelt semmit, csak visszahúzott a hálószobába.

Nem jöhetett elég korán a hajnal. A felkelő nap első sugaraira kipattantam az ágyból, és repülőjegyet foglaltam Budapestre. Ami bonyolultabbnak bizonyult, mint hittem, egy csomó adatot elkértek és a rengeteg opció folyton elbizonytalanított. Aztán elintéztem a fuvart a repülőtérre. Reggelit rendeltem. Majd lerogytam a kanapéra és a telefonomra meredtem.