Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Tizenhatodik fejezet - 1. rész

Földbe gyökerezett a lábam, nem engedelmeskedtek az izmaim. Ezernyi érzelem szaggatta a mellkasomat, megkönnyebbülés és öröm viaskodott a félelemmel, a kétségekkel.

Nem voltam benne biztos, hogy hihetek a szememnek, de ahogy Mark körbenézett a teremben, ahogy a pillantása összeforrt az enyémmel...

Kirántottam a karomat Alexei szorításából, és a Volkovokkal mit sem törődve odarohantam hozzá. Kis híja volt, hogy nem veszítette el az egyensúlyát, hogy nem kötöttünk ki mindketten a földön, amikor a nyakába vetettem magamat. Ismeretlen szappan illata lengte körbe, a ruhái tapintása is más volt, mint korábban bármikor, de nem érdekelt. Csakis az számított, hogy életben és épségben van, hogy végre újra láthatom.

Bár halkan felnyögött, ahogy rávetettem magamat, ő is éppolyan szorosan ölelt, mint én őt. Valaki megköszörülte a torkát a közelben – nyilván Lev lehetett az. Elhúzódtam Marktól, épp csak annyira, hogy a két tenyerembe foghassam az arcát.

– Jól vagy? – suttogtam könnyekkel küszködve.

Ramatyul festett. Csak elképzelni tudtam, milyen állapotban lehetett korábban. A vért és a koszt le lehet mosni, de a zúzódások nem tűnnek el csettintésre, felhasadt száját semmi sem gyógyíthatta meg egy szemvillanás alatt.

Mark elnézett mellettem, csak egy pillanatra, de gyorsan vissza is fordult hozzám.

– Túlélem – felelte halkan.

Bűntudat marcangolt, amiért én ruhákkal bíbelődtem és Alexeijel csókolóztam, miközben Mark...

Halk gong mentett meg attól, hogy befejezzem a gondolatot, jelezte, hogy a vacsora tálalásra kész, ideje asztalhoz ülnünk.

Valaki megérintette a karomat, gyengéden húzni kezdett.

– Gyere, Lily, menjünk! – mormolta Alexei.

Szerettem volna ismét kitépni a karomat a kezéből, bántam is én a vacsorát, de Mark gyorsan bólintott. És amikor megfordultam, Alexei pillantásában annyi gyengédség ült, hogy elszégyelltem magamat.

Muszáj eladnod ezt a színjátékot a szüleimnek! Az életed múlik rajta. És a barátodé is, csendültek a fülembe Lexi szavai.

Már megint hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmeim, nem gondolkoztam.

Mély levegőt vettem, kihúztam magamat, majd biccentettem Marknak. Aztán belekaroltam Alexeibe, és megindultunk a szomszédos terembe, ahol a leggyorsabbak épp elérték a megterített asztalt.

Akármennyire elhatároztam is magamat, végig remegett a lábam, bizonytalanok voltak a lépéseim. Reméltem, hogy nem látszik rajtam, mennyire zaklatott vagyok. Önmagában az is riasztó volt, hogy Alexei családjával kell vacsoráznom, az ellenségeimmel, Mark jelenléte pedig – akármilyen örömteli volt is – még inkább felkavart.

Miért hozták ide őt?

Egyetlen logikus magyarázatot láttam csak erre a talányra:

Fel akarják használni ellenem. Görcsbe rándult a gyomrom a félelemtől.

A hosszú, széles asztal vonzotta a tekintetet, szinte fel sem tűnt mellette az elegáns pasztellszínű tapéta és az a néhány tálalószekrény és komód a fal mellett. Végignéztem a vörös-krémszín csíkos kárpitozású, díszesen faragott tetejű székeken helyet foglaló asztaltársaságon. Mind olyan gőgösnek tűntek, mint akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy bizony náluk vannak az ütőkártyák, én pedig nem tehetek semmit, semmit, semmit...