Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Kilencedik fejezet - 1. rész

Korábban nem zavart, milyen mély árnyékok ülik meg a szobát, a látás másodlagossá vált a tapintáshoz képest, most viszont szerettem volna Alexei szemébe nézni, ahogy megszólaltam:

– Natasha azt mondta...

Alexei hangosan felnyögött. Talán még sosem engedte el így magát mellettem, mintha most minden érzelme azonnal az egyébként szándékosan hűvös felszínre tört volna.

– Muszáj Natasháról beszélnünk pont most?

– Azt mondta, át fogják venni az irányítást. Miről beszélt?

Alexei hallgatott, és a csend őrjítően üres volt, mintha Alexei ismét felhúzta volna maga köré a szokásos falakat. Az iménti őszinteség szertefoszlott, jeges űrt hagyott maga mögött.

– Valami üzleti ügy az apja és az én apám között – felelte végül, egy örökkévalóságnak tűnő perc után Alexei. – Nem tudom pontosan, miről van szó.

– Nem tudod?

Alexei felkönyökölt mellettem. Szinte tapintható volt a belőle áradó feszültség és frusztráció.

– Neked mindenről beszámoltak a szüleid?

Összerezzentem. Éle volt a szavaknak, mélyre szántottak a túlságosan friss sebben. Fájt a szüleim elvesztése, az, hogy soha többé nem láthatom őket, nem beszélhetünk, nem ölelhetem magamhoz őket, ugyanakkor továbbra is gyötört, hogy titokban tartották előttem a mágiájukat, az én mágiámat, és ki tudja, mi mindenről hallgattak még. Az egymással dacoló érzések a mellkasomat feszegették.

Alexei visszahanyatlott az ágyra.

– Ne haragudj! – sóhajtotta az arcát dörgölve. – Nem akartam... Sajnálom.

Kizártam a saját fájdalmamat, és igyekeztem Alexeire koncentrálni, megérteni, hogy mi megy benne végbe. Megérintettem a vállát.

– Jól vagy, Alexei?

A neve hallatán megdermedt, mintha valamiféle varázslatot bocsátottam volna rá. A csend és az árnyak megteltek szeretettel, bensőségessé váltak. Igyekeztem azt sugározni, hogy bármi bántja is, nekem elmondhatja. Itt vagyok. Meghallgatom. És elfogadom őt, ahogyan ő is elfogad engem.

Olyan halkan szólalt meg, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, nehogy a szavak belevesszenek az odakint süvítő szélbe.

– Apám szinte semmit nem oszt meg velem a terveivel kapcsolatban. Csak a parancsokat kapom tőle, hogy... – Elhallgatott, majd fogcsikorgatva folytatta: – Viselkedjek így meg úgy, legyek jóba bizonyos emberekkel, játsszak szerepet, ne hozzak szégyent a családra. Elegünk van belőle... Nekem és a húgomnak – tette hozzá magyarázólag. – Azért lázadozik folyton.

Alexei vállához nyomtam a homlokomat.

– Sajnálom – leheltem a bőrére, mire alig észrevehető borzongás futott végig rajta.

– Lev a család könyvelője, ő sokkal jobban érti ezeket az üzleti dolgokat, és apám mindent vele meg Vologyával beszél meg. Nekünk a lehető legkevesebbet mondanak.

– Vologya? – kérdeztem holmokráncolva.

– Vlagyimir – magyarázta Alexei. – A másik bátyám.

Felsóhajtottam.

– Igen, emlékszem, csak megzavart a becenév. Valószínűleg sosem fogom megérteni, hogy képzitek őket.

Alexei puszit nyomott a halántékomra.

– Szóval apád valamiféle üzleti kapcsolatban van Natasha apjával.