Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Tizenkilencedik fejezet - 2. rész

Alexei hiába győzködte az apját, hogy hagyjon pihenni, másnap ismét kötelező jelleggel le kellett mennem a gyakorlóterembe. És a következő reggelen, majd az azt követőn is.

Zakhar minden egyes alkalommal összehúzott szemöldökkel, mogorván figyelt. Ha azt hittem, eddig nehezen koncentrálok, hát tévedtem – Alexei apjának a jelenlétében ezerszer nehezebb feladatnak tűnt előhívni a lélekkő erejét.

Eleinte azzal hitegettem magamat, hogy a stressz miatt vallok újra meg újra kudarcot, hogy ha nem állnék tekintetek kereszttüzében, akkor Zinaida ismét megjelenne, hogy segítsen, de idővel be kellett ismernem, hogy ennek vajmi kevés az esélye.

A több száz évvel előttem élő, elképesztő erővel bíró nő, akinek a lelkét a kezemben tartottam, elmondta, amit akart. Hiába segített volna szívesen, arra a rejtélyre, hogy miért nem férek hozzá a kő erejéhez, egyedül én deríthetek fényt. Hiába is reméltem segítséget tőle.

Úgyhogy saját magamra koncentráltam.

Alexei azt mondta, az számít, mennyire tehetséges a mágiahasználó. Nem telt sok időbe rájönnöm, hogy azért nem férek hozzá a kő erejéhez, mert nem hiszek magamban.

A gond csak az volt, hogy nem tudtam, hogyan változtassak ezen.

A gyakorlás kezdetén jéghideg kő már rég átmelegedett a kezemben, a fogamat csikorgatva próbáltam valami hitfélét előbányászni a saját lelkem mélyéről. De nem ment.

Megfeszült az állkapcsom, hirtelen iszonyú harag töltötte meg a mellkasomat. Olyan erősen szorítottam a követ, hogy felmerült bennem, talán összeroppantom, de nem érdekelt. Bár apró darabokra törne ez a nyomorult lélekkő, bár elpusztulna! Megszűnne az összes problémánk.

Markra siklott a tekintetem, a halántékához szorított fegyverre. Ha ő nincs, már biztos, hogy Zakhar Demidov fejéhez vágom a követ.

Frusztráltan kifújtam a levegőt, és hirtelen megindultam Zakhar felé. Abban a pillanatban tucatnyi fegyver csöve szegeződött rám, de nem törődtem vele, hiszen a férfinak szüksége volt rám. Az emberei nem mernék megkockáztatni, hogy lelőnek.

Zakhart nem rémítette meg a közeledésem, és szemlátomást nem csodálkozott, amikor a kezébe nyomtam a követ.

– Szünetet tartok – közöltem vele.

Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, a kettőnk közötti levegő sistergett a feszültségtől. De aztán Zakhar bólintott, nyilván láthatta rajtam, hogy a tűrőképességem határán járhatok.

Sarkon fordultam, és megindultam a terem másik végébe. Bár el nem vonulhattam a tucatnyi idegen szempár elől, a lehető legmesszebb akartam tőlük kerülni. Útközben elmartam egy üveg vizet a fal melletti díszes kis asztalról.

Halk léptek dobbantak mögöttem, és nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, Alexei az. Minden egyes alkalommal elkísért, végigvárta velem ezt a tortúrát, és soha, egyetlen pillanatra sem éreztette azt velem, hogy egy csődtömeg vagyok, amiért hol végtelenül hálás, hol pedig iszonyatosan dühös voltam.

Persze, valójában nem rá haragudtam, hanem saját magamra.

A terem másik végébe érve a falnak vetettem a hátamat, és lecsúsztam a földre. Alexei a lehető legelegánsabban foglalt helyet mellettem.

– Gyűlölöm ezt az egészet – morogtam. Próbáltam letekerni a palackról a kupakot, de mintha teljesen kifutott volna az erő a kezemből. Sötéten felnevettem. – Mégis hogy várják el tőlem, hogy hozzáférjek egy ilyen erőhöz, amikor egy üveg vizet sem tudok kinyitni?!