Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Tizenötödik fejezet - 1. rész

Alexei a szavához hűen valóban küldetett reggelit. Mintha kompenzálni akart volna azért, hogy továbbra is az otthonában raboskodom, fejedelmi lakoma került elém, a kis termetű, fekete hajú szobalány alig bírta el a súlyos ezüsttálcát. Volt ott a különféle módokon elkészített tojástól kezdve a pirítóson át a felvágottakig és lekvárokig minden. Egy hadseregnek is elég lett volna.

Reggeli után gyorsan megfürödtem, majd a gardróbba mentem. A lehető legegyszerűbb fekete nadrágot és pólót választottam ki Alexei ruhái közül, meg egy szürke pulóvert. A nadrágot jó erősen megkötöttem, a pulóver ujját pedig fel kellett tűrnöm egy kicsit, túl hosszú volt.

Még az öblítő sem nyomhatta el Alexei mindent körbelengő illatát, és a tegnap este, a ma reggel után... Az ajkamhoz emeltem az ujjaimat. Bármennyire riasztó volt is, megnyugtatott.

Felmerült bennem, hogy talán Stockholm-szindróma van nálam kialakulóban, de lehetséges ez egyáltalán, ha egyébként is gyengéd érzelmek fűznek valakit a fogvatartójához?

Megálltam a szoba közepén, és mély levegőt vettem. Ideje volt a kezembe venni a sorsomat. Épp elég időt töltöttem rettegéssel és tétlenkedéssel. Ha egyszer lehetőségem nyílik megszökni innen, nem árt, ha tudom, merre menjek.

Ideje volt felfedezni a Volkov-kúriát.

Határozottan az ajtóhoz masíroztam, majd megdermedtem. A kilincs hűvösen simult a tenyerembe. Nem szívesen ismertem be, de féltem kilépni Alexei szobájából. Nem mintha megtiltotta volna, hogy elhagyjam, de ki tudja, miféle veszélyek leselkednek rám odakint? Mi van, ha összefutok Natashával? Megborzongtam a gondolatra.

Nem hagyhatom, hogy megfélemlítsenek.

Ujjaim szorosabban kulcsolódtak a kilincsre. Aztán lenyomtam. Az ajtó hangtalanul kinyílt. Óvatosan kidugtam a fejemet a folyosóra, üresnek bizonyult.

Nagyot nyeltem, és kiléptem.

Hamar kiderült, hogy feleslegesen féltem a másokkal való találkozástól. A folyosók kihaltak voltak, mindenütt néma csend honolt. Hiába tudtam, hogy a többiek – Lexi, az anyja, Natasha, az alkalmazottak, a katonák... – a ház egy másik szárnyában lehetnek, messze tőlem, azért nem hallom őket, mégis kísértetiesnek tűnt a hely.

A folyosót több helyen hosszú, kézzel csomózott szőnyeg borította, a falakon portrék lógtak. Réginek tűntek, jó néhány erősen megfakult már. Ha nagyon erősen összpontosítottam, felismertem egy-egy ismerős szempárt vagy járomcsontot. Nyilván Volkovok lehettek. Az egyik nőnek olyan metsző tekintete volt, hogy nem csodálkoztam volna, ha képes lett volna felnyársalni valakit vele. Gyorsan továbbsétáltam.

Találomra megálltam az egyik ajtó előtt, nekinyomtam a fülemet. Nem hallottam odabentről semmiféle zajt. Próbaképpen lenyomtam a kilincset. Könnyedén engedett. Csak egy üres vendégszoba volt pasztellszínű ágytakaróval és függönyökkel.

Végigjártam a második emeletet az épületnek abban a szárnyában, ahol Alexei szobája is volt, szúrópróbaszerűen be-benyitottam az ajtókon, de csupa vendégszoba meg fürdőt fogadott, semmi olyasmi, aminek hasznát vehettem volna egy esetleges menekülés alkalmával. És nem úgy tűnt, mintha bármelyikben is lakna valaki. Vajon Alexei szándékosan választott egy ilyen üres folyosószakaszt? Vagy pont azért ürült ki, mert az egyetem miatt nem lakott itt? Merre lehet Lexi szobája?

Megindultam visszafelé. Az egyik sarkon befordulva hirtelen úgy éreztem, itt még nem jártam. De nem, az lehetetlen! Hiszen erről jöttem, nem lehet, hogy... A szívem a torkomba ugrott, futva indultam meg előre.