Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Hatodik fejezet - 2. rész

Odabent csend honolt, csak a könyvek zizegtek a lapozástól, a laptopok billentyűzete koppant finoman, ahogy a lelkiismeretes hallgatók már most, a félév elején nekifogtak a beadandóik megírásának.

Bevettük magunkat Mark kedvenc helyére, és nekiláttunk a kutatómunkának. Én a digitalizált könyveket bújtam, de a többségükben nem lehetett keresni, ezért kénytelen voltam egyesével végiggörgetni őket. Időről időre beleolvastam a szövegbe, de leginkább csak a Zinaida nevet kerestem. Mindhiába. Találtam egy-két jelentősebb személyt ilyen névvel, de egyik sem tűnt olyannak, akire illett volna mindaz, ami a látomásomban szerepelt.

Erik és Mark odahordott mellém az asztalra egy rakás poros könyvet, angol és orosz nyelven írottat egyaránt, azokat bújták. Erik magára vállalta az orosz nyelvűeket, Mark pedig az angolokat olvasta.

– Ez teljesen hasztalan! – fakadtam ki másfél óra elteltével.

A szomszédos mélyedésben ülő lány bosszúsan kidugta a fejét és rosszalló pillantást lövellt felém. Mágiám fellobbant a mélyben. Kihívóan visszameredtem rá, addig néztem, amíg a nyakát behúzva visszavonulót nem fújt.

A szememet forgattam.

Amikor visszafordultam az asztaltársaim felé, mindketten engem figyeltek. Mark meglepetten pislogott rám, Erik arca pedig kifürkészhetetlennek tűnt.

– Mi van? – kérdeztem homlokráncolva.

Mark bölcsen úgy döntött, hogy inkább nem válaszol.

– Tarthatunk egy kis pihenőt – vetette fel.

– Nem! – vágtam rá. – Szeretnék minél előbb a végére járni ennek az egésznek.

– Nem azt mondtam, hogy hagyjuk abba, csak...

Kivillantottam a fogamat.

– Nem fogom arra pazarolni az időmet, hogy...

– Menjünk ki a folyosóra, szellőztessük ki a fejünket egy kicsit! – ajánlotta Erik a szavamba vágva.

– Én itt maradok, és folytatom addig – motyogta Mark.

Úgy tűnt, nagyon egy húron pendülnek, és az elmém egy távoli, irracionális része úgy érezte, ellenem fordultak. Hogy meg kell mutatnom, hol a helyük, hogy ki a királynőjük...

Megdörgöltem az arcomat. Zinaida érzelmei túlságosan magukkal ragadtak. Marknak igaza volt, pihenőt kellett tartanom.

Mély levegőt vettem, és ellöktem a székemet az asztaltól. A mozdulat túl hevesre sikeredett, a fából faragott székláb hangosan csikorgott a padlón. Összefont karral vártam, ezúttal ki jön majd ide, hogy lepisszegjen, gyakorlatilag vágytam rá, hogy valaki belém kössön és letorkollhassam. Az erőm szeszélyes viharként kavargott bennem.

Erik némán megfogta a karomat, és magával húzott.

– Jól vagy? – kérdezte, amikor már odakint álltunk a folyosó egyik falfülkéjében.

Mellettünk arany-vörös függöny díszítette a falat, de ahelyett, hogy félre lett volna tűzve, mint a másik oldalon, szabadon lógott. Valószínűleg valamelyik hallgató húzhatta el korábban, és még nem igazították meg.

Az előttem álló Erikre pillantva elmerengtem, vajon mit művelhetett itt, a falfülke árnyas magányában az a diák. Hogy egyedül volt-e. Eszembe jutottak a lányok az előadásról, az, ahogyan Eriket bámulták.

Nem csoda, tolultak elmémbe a kéretlen szavak.

Sötét haján aranyként ragyogott a folyosói lámpák fénye, az árnyékok markánsabbá tették szabályos, vonzó arcát. Türelmesen várta a válaszomat, de amikor sokára sem feleltem, összevonta a szemöldökét. Tekintete lágy nyári szellőként simított végig a bőrömön, ahogy az arcomat fürkészte, és amikor pillantása az ajkamra tévedt...