Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Tizennegyedik fejezet - 2. rész

Amikor felébredtem, Alexei még aludt. Különös látvány volt őt ilyen kisimult homlokkal, nyugodnak látni. Mindig olyan komor volt, most viszont fiatalabbnak tűnt pár évvel a valódi koránál, mintha nem is húszéves lett volna.

Bár ne lenne ilyen bonyolult.

Ez volt az első, ösztönös gondolatom. Harag követte. Haragudtam Alexeire, az apjára, az összes Volkovra, sőt, az összes Kuznyecovra, mindenkire, aki képtelen letenni a fegyvert. Hány életet tettek már tönkre a hatalomvágyukkal, az elvakultságukkal?

Halkan felsóhajtottam, és ez elég volt ahhoz, hogy Alexei szeme kipattanjon. Először rám nézett, majd azonnal körbepillantott a szobában, mintha mindig, folyton-folyvást valamiféle veszélytől tartana, aztán visszanézett rám. Könnyedén végigkövethettem az arcán a változást. Ellágyult a tekintete. Megrezzent a szája széle, mint el akarna mosolyodni, mint arra készülne, hogy magához húzzon, de egy másodperc törtrészével később megdermedtek az izmai. Elsötétült a szeme gyönyörű élénkzöldje. Nyilván eszébe jutott minden, ami az elmúlt napokban történt.

– Jó reggelt! – szólalt meg halkan, óvatosan. Már-már tapogatózva, mintha nem tudná, miféle reakcióra számítson tőlem.

Nem hibáztathattam, én magam sem tudtam, hogyan fogok reagálni.

– Jó reggelt! – súgtam mintegy próbaképpen.

Lágyan buktak ki a szavak a számon, engem is megdöbbentettek. Bármennyire haragudtam is Alexeire a történtek miatt, valahol megértettem őt. Nem volt egyszerű dolga, és nem tudtam, én mit tettem volna a helyében. Talán ugyanazt. Azok után, hogy mennyi mindent eltitkoltam előle, képmutatás lett volna azt hinni, hogy sokkal jobban kezeltem volna a helyzetet.

Nem tudom, mennyi ülhetett ki a gondolataimból az arcomra, de bizonyára elég sok, mert mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Alexei felemelte a kezét, és a tenyerébe vette az arcomat. Óvatos volt, épphogy csak megérintett, a hüvelykujja tollpiheként siklott a bőrömön. Beleborzongtam.

Féltem, hová vezethet ez az érintés, nem akartam, hogy olyasmi történjen, ami szétzúzhatja az előző éjszaka őszinteségére épített ingatag bizalmat.

Megköszörültem a torkomat.

– Mi a terv mára? – kérdeztem.

Alexei még egyszer végigsimított az arcomon, aztán elhúzta a kezét. A homlokát ráncolta, mintha valami borzasztóan zavarná.

– El kell mennem apámmal itthonról. Valami üzleti ebéd, és azt akarja mind ott legyünk. – Elfintorodott. – Mind, leszámítva a húgomat, persze. Ő nem számít, csak a fiai érdeklik.

Megsajdult a szívem. Elképzelni sem tudtam, milyen lett volna, ha a szüleim semmire sem tartanak, ha nem természetes számukra, hogy én vagyok az örökösük. Persze, az én szüleim nem a világot leigázni kívánó megalomániások voltak, mint amilyen Zakhar Demidov.

Kíváncsi lettem volna Alexei anyjára. Hogy is hívják? Meg kellett erőltetnem az agyamat, hogy felidézzem Natasha szavait. Marina Volkova. Nem rémlett, hogy Alexei az anyjáról mesélt volna, legfeljebb csak megemlítette őt. Vajon ő is úgy viselkedik a gyerekeivel, mint az apjuk? Miféle ember lenne képes hozzámenni egy Zakhar Demidov kaliberű férfihez?

– Nem szívesen hagylak egyedül – rántott ki Alexei hangja a gondolataimból –, de nem igazán van más választásom.

– Megértem.

Csak utólag döbbentem rá, hogy megérintettem a kezét. Gyorsan megszorítottam, és visszahúztam a karomat. De Alexei a legkevésbé sem tűnt csalódottnak, sőt, mintha felvillanyozódott volna az arca.