Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Tizenharmadik fejezet - 1. rész

– Alekszandra? – suttogtam.

– Hívj csak Lexinek! Az Alexet jobban szeretem, de a hülye bátyám miatt senki sem akar úgy szólítani – fintorodott el. – Azt mondják, túlságosan összekeverhető.

Döbbenten pislogtam.

Alekszandra... Lexi végignézett magán.

– Mi az? Nem öltöztem fel rendesen? – Halkabban folytatta, úgy suttogott, mintha valami hatalmas titkot osztana meg velem: – Az elmúlt két hétben legalább háromszor álmodtam olyat, hogy elfelejtettem nadrágot venni.

Nem is tudom, pontosan milyennek képzeltem Alexei húgát, de valahogy... nem ilyennek. A legfeltűnőbb dolog az volt, hogy...

– Egy kicsit fiatalabbnak gondoltalak – bukott ki a számon önkéntelenül.

Lexi elhúzta a száját.

– Alexei nem mondta el.

– Nem meglepő. Rengeteg mindent nem mondott el.

– Ugyanannyi idősek vagyunk – magyarázta, ügyet sem vetve a hangomban csendülő ellenségességre. – Ikrek vagyunk.

Eltátottam a számat.

– Hát persze hogy azok vagytok – motyogtam.

Elfordultam, és a hajamba túrtam.

– Nem hiszel nekem?

Megpördültem, hogy ismét Lexire nézhessek.

– Nem, nem az. Hiszek neked. Csak... – A harag fortyogva tört utat a felszínre, a mellkasomat feszítette, a nyelőcsövemet marta. – Hónapokig voltam vele. Hónapokig. És semmit sem mondott el. Végig hazudott nekem...

Az utolsó szavakra elcsuklott a hangom, és átkaroltam magamat.

Mit művelek? Alexei az ellenségem. Ami azt jelenti, hogy a húga is az ellenségem. És most kiöntöm neki a lelkemet? Ennyire még én sem lehetek ostoba.

– Mit akarsz? – kérdeztem nagyot sóhajtva.

Lexi arckifejezése ellágyult. Mintha... szánalom rajzolódott volna ki rá. Oldalra billentette a fejét, és hirtelen annyira egyértelműnek tűnt a hasonlóság. Az orruk, a szájuk, az, ahogyan a szemöldöküket ráncolják... Mégis hogy gondolhattam, hogy Alexei szeretője?

– Nem vagyok az ellenséged – szólalt meg halkan, mintha hallotta volna az iménti gondolataimat.

Megráztam a fejemet.

– Nem várhatod, hogy ezt elhiggyem neked.

– Nem várom, de ettől még igaz. – Lexi elkomorodott. – Elegem van az ellenségeskedésből. Ez a háború már így is túl sok életet követelt. Véget akarok vetni neki. És szükségem van a segítségedre.

– Nem egyszerűbb lenne apádat támogatnod?

Lexi elmosolyodott.

– Rá akarsz beszélni, hogy forduljak ellened? – A fejét csóválta. – Nem értek egyet apám módszereivel. És nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó lenne, ha ő uralná a világot.

– A világot? – kérdeztem döbbenten.

Lexi hátravetette dús, barna fürtjeit.

– Miért, szerinted megelégedne a mágiahasználók feletti uralommal, a háttérbe húzódva? Nem. Ő mindent vagy semmit típus. Az egész világot akarná. Azt gondolja, hogy mi, akik mágiával bírunk, felsőbbrendűek vagyunk. Ha rajta múlna, mi lennénk az arisztokrácia. Nem csodálkoznék, ha arról álmodozna, hogy a világ urává koronáztatja magát.