Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Tizenegyedik fejezet - 1. rész

Alexei Volkov.

Alexei az ellenség.

Ködös elmével, földbe gyökerezett lábbal figyeltem, ahogy Alexei oldalra billentett fejjel megvető pillantást lövellt az elégedetten mosolygó Natasha felé.

– Szólj, ha befejezted az előadást! – jegyezte meg Alexei unottan.

– Jól van, jól van! – emelte Natasha a kezét megadóan. – Mehetünk.

A tagbaszakadt katona előretaszított, csak a szerencsén múlt, hogy nem estem hasra. Alexeinek a szeme sem rebbent. Rám sem nézett. Mintha nem érdekelném. Mintha ott sem lennék.

Üvegből volt a szívem, ezernyi, milliónyi darabra tört. Minden egyes felszínre törő emlék pengeként hasított belém. Amikor azt mondta, hogy szeret, hogy számíthatok rá, hogy mellettem áll... A féltékenység, a szemében lobogó tűz... Hazugság lett volna az egész?

De miért?

Bátor kijelentés olyasvalakitől, aki mindent elveszített, csendültek a fülembe Natasha szavai.

Igaza volt. A szüleim meghaltak, Alexeiről kiderült, hogy Volkov... Egyedül a legjobb barátom, Mark maradt, de ő is fogságba esett velem együtt.

Hátrapillantottam a vállam felett, és láttam, hogy engedelmesen lépdel előre. Amikor összeakadt a tekintetünk, gyorsan megrázta a fejét, mintha azt hitte volna, hogy készülök valamire.

Eszedbe ne jusson! – intett óva a mozdulat.

De nem jutott eszembe semmi. Hiszen mit tehettem volna? Még ha nem is lennének túlerőben, még ha nem is kellene félnem a katonák fegyverétől, akkor is itt volt Alexei és Natasha, akik sokkal erősebb és gyakorlottabb mágiahasználók nálam. Ha sikerülne is kiszabadítanom Markot, és már ketten vehetnénk fel velük a harcot, akkor sem lenne esélyünk ellenük.

Megrogyott vállal fordultam előre, a fejemet leszegve tettem egyik lábamat a másik elé. A folyosó már kiürült, csupán egy-két diák lézengett erre-arra, de a katonák láttán azonnal félrehúzódtak, elfordultak. Tőlük nem számíthattunk segítségre.

Nem mintha bárki segíthetett volna rajtunk ekkora túlerővel szemben.

Reménykedtem, hogy Erik azt tette, amit megbeszéltünk, és tényleg kiszökött az épületből, hogy előkészítse a menekülésünket. És imádkoztam, hogy legyen annyi esze, hogy el is menekül, amikor rájön, hogy fogságba estem.

Aggodalom facsarta a szívemet, rettegtem, hogy Eriket is elkapják. Komolyan gondoltam, amit neki mondtam, Kuznyecovként tényleg sokkal fontosabb volt nálam. Ha elkapják, megzsarolhatják vele a szüleit, ki tudja, mi mindent kaphatnak a szabadon engedése fejében. Én viszont...

Egyszerűen nem értettem, mit akarnak tőlem. Értem semmit sem kaphattak. Hasztalan voltam. Egy senki. Legfeljebb a szüleim vagyonával szolgálhattam, de nem hittem, hogy a Volkovoknak pénzre lenne szüksége.

A hatalmas bejárati ajtón túl megcsapott a jeges, orosz tél, és megremegtem. Még kabátot sem vehettem. Pillanatokon belül vacogni kezdett a fogam.

Alexei pillantása felém siklott, de üres maradt, hűvös és kegyetlen. Az elviselhetetlenségig erősödött a mellkasomban a szorítás.

Apró szerencse volt a szerencsétlenség tengerében, hogy már ott vártak ránk a terepjárók járó motorral. Reménykedtem, hogy együtt utazhatunk majd, de Markot és engem két különböző kocsiba ültettek. Natasha Markkal ment, de amikor Alexei felé fordultam...

Nagyot nyeltem, amint bemászott mellém. Bizseregtek az ujjaim, az egész testem azért könyörgött, hogy érintsem meg, hogy simuljak hozzá. Mert az nem lehet, hogy nem karolna át, hogy nem védene meg, hogy...