i do it for you ⁽ˢˢ⁾ ✔

part fifty-one

Édesanyám kettőig dolgozik, Sebastian pedig úgy döntött, hogy a mai napot választja arra, hogy beszéljen vele. Minél hamarabb leakarta tudni ezt az egészet, hogy végre nyugisan élhessünk tovább. A műszakom vége után gyorsan hazadobott - bár mondtam neki, hogy letudok sétálni három utcát, de ő nem hagyta - , majd miután lediktáltam neki anyum munkahelyének pontos címét, egy hosszú csók után, azonnal el is indult édesanyám elé.

Paráztam, hogy mi lesz, ha anyum nem nézi majd jó szemmel Seb igyekezetét, ha mégnagyobb vitába keverednek, ha mégnagyobb büntetést kapok... Féltem ettől az egésztől és hiába akartam Sebastian-nel menni, ő nem engedte. Azt mondta, hogy ezt ő szeretné megoldani, és úgy van rá a legnagyobb esélye, ha kettesben beszélgethet el vele.

Fel-alá sétálgatva tördeltem az ujjaimat, miközben fohászkodtam Istenhez, hogy minden jól sikerüljön - nem vagyok vallásos - és minden a legnagyobb rendben legyen amikor Sebastian beleavatja anyát mindenbe. Reméltem, hogy átérzi majd a helyzetünket, hogy belegondol abba, hogy milyen nehéz is nekünk most. Reménykedtem, hogy megesik rajtunk a szíve és, hogy megbocsájt. Szerettem volna, ha anya megismerné Seb-et és rájönne, hogy miért is szeretem annyire.

Forgalomtól függően körülbelül 30-45 perc alatt ide lehet érni anyu melóhelyétől, azonban majdhogynem egy óra elteltével is egyedül ücsörögtem a lakásban. Most vagy valami nagyon jól sült el, vagy nagyon rosszul. Bele se mertem gondolni, hogy vajon miért nincsenek még itt. Bíztam benne, hogy a dolgok jól alakultak és nem pedig fordítva.

Úgy negyed 4 környékén Sebastian kocsija leparkolt a ház előtt, én pedig úgy ugrottam fel a kanapéról mintha szögekbe ültem volna. Az ajtót kitárva, megálltam a lábtörlőn és érdeklődve néztem Bastian-ék felé. Látszólag semmi feszkó nem volt köztük, ami kicsit nyugtatott, azonban nem tudtam, hogy valóban elásták-e a csatabárdot vagy csak megjátsszák az egészet, hogy jól érezzem magam.

A gyűrűmet forgatva az ujjamon, a számat harapdálva lépkedtem kicsit közelebb hozzájuk. Seb éppen ekkor segítette ki anyumat a kocsiból akin egyáltalán nem lehetett érezni már, hogy utálná a férfit. Valamiféle bizakodás csillant meg a szememben ahogy feléjük tekintettem, majd amikor édesanyám észrevette, hogy kint ácsorgok a kertben, azonnal elindult felém. Kicsit összerezzentem attól, hogy mi fog most következni, azonban meglepődtem azon ami ezután történt. Anya olyan szorosan ölelt magához, ahogy szerintem még egyszer sem tette. A döbbenetemből gyorsan feleszmélve, visszaöleltem őt, én viszont még mindig magyarázatra vártam.

- Annyira rossz anya vagyok - szipogta, mire tágra nyílt szemekkel toltam el magamtól.

- Nem vagy rossz anya. Egyáltalán nem - ingattam a fejem.

- De. De az vagyok - bólogatott hevesen, miközben előkapart a zsebéből egy zsepit. - Végig sem hallgattalak titeket. Anélkül szakítottalak el titeket egymástól, hogy tudtam volna a történeteteket. Annyira sajnálom...

- Anya kérlek ne sírj, mert tudod, hogy akkor én is sírok - helyeztem a vállára a kezeimet.

- Bocsánat, de nem tudom abbahagyni. Nagyot hibáztam, és ezzel bántottalak - törölgette a könnyeit, mindhiába ugyanis patakokban folytak a sós cseppek az arcán.

- Anya ne már - csuklott el a hangom. - Hagyd ezt abba - töröltem le az első könnycseppemet.

- Nekem te vagy a legfontosabb a világon és én csak most jöttem rá, hogy mennyire fájhatott neked amiért ezt tettem veled - folytatta a bocsánatkéréseit.

- Szeretlek - borultam a nyakába.

- Szeretlek Kincsem - simogatta a hátamat. Hosszasan ölelkezve álltunk ott, Sebastian pedig csendes megfigyelőként támaszkodott a háttérben. Miután abbahagytam a sírást és a látásom kitisztult, egyből Seb felé tekintettem. Mosolyogva figyelt minket, majd ellépett a kocsijától és megindult felénk. Lassan eltoltam magamat anyutól és zsebretéve a kezeimet, vártam, hogy Sebastian elmondja amit szeretne.

- Mondtam, hogy megoldom - állt meg előttem karbatett kézzel.

- Te mindent megoldasz - mosolyogtam fel rá.

- Brooklyn, mit szólnál hozzá ha Sebastian maradna vacsorára? - ajánlotta anyu, miután elfújta az összes zsebkendőt a zsebéből.

- Ez... Lehet? Szabad? - kerestem a szavakat, ugyanis nem hittem, hogy erre mostanában sor kerülhet.

- Persze, hogy lehet - bólogatott. - Feltéve, hogy Sebastian is beleegyezik - tette hozzá, mire azonnal visszafordultam a férfi felé.

- Hááát - vakarta meg a tarkóját. Úgy tett mint aki habozik, ami miatt kissé kétségbeestem. - Ki nem hagynám - felelte kis hatásszünet után. Majd' kicsattantam a boldogságtól, így Seb karjaiba vetve magam, szorosan ölelgetni kezdtem, amin anya elnevette magát. Végre őszintén örültem, úgy éreztem, hogy mostmár minden a helyén van és, hogy semmi nem állhat közénk.

- Hogy csináltad? - kérdeztem úgy, hogy csak Bastian hallja.

- Elmeséltem neki mindent - válaszolta. - Szépen megfogalmazva, hogy meghatóbb legyen.

- Annyira imádlak - néztem mélyen a szemeibe.

- Én is téged - nyomott egy gyors csókot a homlokomra, majd karon ragadva, elindult anyum után a házba. - Mi lesz a vacsora? - érdeklődött.

- Hát nem tudom. Mit szólnátok ahhoz, ha grilleznénk majd odakint egy kis húst? - vetette fel az ötletet.

- Szuper - vágtuk rá egyszerre.

- Na és mesélj csak szívem... - dobta le anyu a táskáját a fotelba. - Tudtommal kaptál egy gyűrűt valami hódolódtól.

- Ó te jó ég. Nem lehetne, hogy nem hívod szegényt így? - fogtam a fejemet, Sebastian viszont csak nevetett rajta.

- Semmi gond - legyintett Seb. - Hamar megbékélek vele.

- Szóval - hadonászott anyu, én pedig inkább felényújtottam a kezem, hogy megnézhesse. Majdhogynem leesett az álla amikor meglátta az ékszert, még valami halk sikoly is elhagyta a száját. Kissé eltorzult arckifejezéssel vizslattam őt, miközben Sebastian valahol eltűnt a szobámban. Azt hiszem felfedező túrára indult, amíg anya hüledezett az újonnan kapott ajándékomon.

- Áhhá - lépett ki Seb kis idő után az ajtómon. - Azt hittem már sosem látom többé - szorította magához a kedvenc felsőjét, amit még a múltkor Lawrence-el postázott el nekem.

- Hé-hé-hé - lépkedtem felé. - Már az enyém - kaptam ki a kezéből.

- Nem-nem - vette vissza.

- De nekem adtad - tátottam el a számat.

- Csak kárpótlónak, amíg nem láthatsz - magyarázkodott. - Most itt vagyok, életnagyságban.

- De ezt akkor is megtartom - húztam ki a kezéből a pólóját.

- Borzasztóak vagytok - ciccegett anya. - Mint a harminc éves házasok... - csóválta a fejét. Egy pillanatra mind ledermedtünk, és szerintem mind elgondolkodtunk azon, hogy anyu mit is mondott. Fél perccel később egyszerre nevettünk fel, de annyira, hogy mind a hárman totál kifeküdtünk. Anya a kanapén fetrengett, én pedig gondoltam, hogy majd ha eldőlök akkor Sebastian megtart, azonban ez nem így történt, ugyanis ő is eldőlt velem együtt. Ezen aztán mégjobban nevetni kezdtünk, mi azonban még mindig nem hagytuk abba a pólóért a harcot. Egyik pillanatban még Seb markolászta a felsőt, a másikban viszont már én nyüstöltem az anyagot. Anya jót szórakozott a gyerekes vitánkon, mi pedig jól elütöttük ezzel az időt. A hangulat remek volt, senki nem tudta volna megmondani, hogy mi történt néhány héttel ezelőtt. Boldog voltam, ahogy Bastian is, anya pedig örült annak, hogy boldog vagyok. Végre mindenem megvolt amire vágytam. Itt volt nekem anya, akivel végre nem fújtunk egymásra, és Sebastian, akivel végre nem kellett titkolóznunk. Azt hiszem én voltam a világ legboldogabb embere, már csak az volt a kérdés, hogy meddig marad ez így...