i do it for you ⁽ˢˢ⁾ ✔

part forty-nine

[Brooklyn Mills]

Bőven beletelt egy órába mire Lawrence végre megérkezett. Tűkön ülve vártam, hogy végre visszaérjen, és beszámoljon Sebastian lelkiállapotáról. Mikor benyitott az ajtón, azonnal felugrottam a kanapéról, és lerohanva őt, rángatni kezdtem, hogy beszéljen már.

- Nyugodj meg - állított le. - Szóval - rázta meg a zacskót a kezében. - Hoztam neked cuccokat.

- Engem most csak Sebastian érdekel - türelmetlenkedtem.

- Nyugalom. Mindent a maga idejében - csitított. - Szóval, hoztam neked rajzlapot, mert hallottam, hogy az elfogyott. Aztán hoztam neked chipset, gumicukrot, meg nutellát - pakolta ki az asztalra. - Egy levelet - vette elő a zacskóból, én pedig még azelőtt kikaptam a kezéből, hogy letehette volna. Izgatottan billentem át egyik lábamról a másikra, miközben kihúztam a papírkát a borítékból.

"Brooklyn!

Spontán írom neked ezeket a sorokat, ezért ha nagyon összeszedetlenek a mondataim akkor kérlek ne haragudj meg. Gondoltam, ha már van lehetőségem akkor én is üzenek neked, mert már teljesen kivagyok. Borzalmasan hiányzol, és tudnod kell, hogy én még mindig töretlenül szeretlek. Egy részem most teljesen elveszett, de minél hamarabb visszaszerzem, azaz visszaszerezlek. Örömmel olvastam, hogy dolgozni mész. Már kinéztem magamnak azt a kávézót, de most nyomós okom van rá, hogy be is üljek oda. Alig várom a jövőhetet, és remélem te is így vagy ezzel. A végére még így leírnám, hogy tényleg nagyon szeretlek, és ígérem, hogy hamarosan minden megoldódik!

Sebastian"

Könnyes szemekkel néztem fel a papírról, és ekkor láttam csak, hogy Lawrence mégvalamit szorongat a kezében. Szipogva néhányat, az asztalra helyeztem a levélkét, majd a nagybátyám felé fordulva, érdeklődve pislogtam fel rá.

- Azt a parancsot kaptam, hogy ezt hozzam el neked - nyújtotta át a kezében lévő dolgot. Ahogy közelebbről megnéztem láttam, hogy Seb egyik felsője az. Ráadásul nem is akármelyik, ugyanis ez az a bizonyos kedvenc pólója.

- Istenem - sóhajtottam, majd szorosan magamhoz ölelve az anyagot, mélyen beszívtam az illatát. Rettenttően hiányzott már Sebastian, és így, hogy elküldte a pólóját, az illatát érezve rájöttem, hogy még jobban is hiányzik, mint azt gondoltam.

- El kell mondanom, hogy az urad elég ramatyul nézett ki - kezdte, mire felkaptam a fejem. - Azt mondta, hogy ne mondjam el neked, mert ő kinyír engem, te meg kinyírod őt, de úgy érzem, hogy jogod van tudni róla.

- Mi a baja? - estem kétségbe.

- Kezdjük úgy, hogy mikor ajtót nyitott, azt piával a kezében tette - mesélte.

- Tessék? - vontam fel a szemöldökömet.

- Jól hallottad - bólintott elhúzott szájjal.

- Nem hiszem el... - fogtam a fejem.

- Elég fáradtnak is tűnt, szóval valószínűleg napok óta alig alszik - folytatta. Mély levegőt véve ültem le a kanapéra, miközben magamhoz öleltem a pólóját.

- Miért? - suttogtam.

- Rendben lesztek - simította meg a fejem búbját. - Basszus - szisszent fel.

- Mi az? - kaptam fel a fejem.

- Anyud hazaért - bámult ki az ablakon.

- Ah, ne-ne-ne - pattantam fel a kanapéról, majd az asztalon lévő levelet felkapva, a szobámba rohantam, és a párnám alá dugtam azt, Sebastian felsőjével együtt. A zacskó chipset megbontva, visszavetettem magam a kanapéra, és leültettem magam mellé Lawrence-t, majd gyorsan bekapcsoltam a tévét, és felényújtottam a zacskót. - Csak tégy úgy mintha semmi nem történt volna - kértem.

- De hát nem is történt. Egész nap ezeket a hülye valóság show-kat néztük és kiparodizáltuk a reklámokat - kacsintott.

- Köszönök mindent - hajtottam a vállára a fejemet, miközben egy adag chipsért nyúltam.

- Ugyan már - legyintett. - De mostmár elég. Keress valami normális műsort...

- Máris, de nem hiszem, hogy sokra jutok - húztam a szám.

- Azért egy próbát megér - billentette oldalra a fejét.

- Keresem! - kapcsolgattam a tévét.

***

Végre elérkezett az első munkanapom, amely valamiféle megváltást jelentett számomra. Végre elhagyhattam az otthonom területét, és nem kellett azon örlődnöm, hogy most a sajtos vagy a paprikás chipset egyem-e meg előbb.

A munkahelyem egyébként egy elég klassz hely, és örülök, hogy megtaláltam ezt a lehetőséget ugyanis nem tudom mit csináltam volna, ha anyám mellett kellett volna dolgoznom, aki percenként csekkolt volna, hogy megvagyok-e még. Szóval tökre meg vagyok elégedve ezzel a kávézós témával is. Ráadásul egyáltalán nem szigorú munkahely ugyanis akkor megyek ki szünetre amikor akarok - nyílván ha éppen van vendég akkor nem hagyhatom ott - és pluszba még dolgozói kedvezményt is kapok, szóval minden feláras, ami marha klassz. A főnök baromi jó fej, és a melóstársak is nagyon kedvesek. Azonnal elfogadtak, megmutattak mindent, hogy mit hogyan kell, úgyhogy egész könnyen bele is tanultam a munkába.

11 órakor éppen az üzlet előtt ücsörögtünk Heather-rel, az egyik kollégámmal, és iszogattuk a jegeskávénkat, miközben ő azt mesélte, hogy neki milyen volt itt az első napja. Közel sem volt esemény mentes, ugyanis már kora reggel úgy kezdte, hogy lefejelte a bejárati ajtót, ami miatt egész nap vörös volt a feje.

Heather sztorizgatása közben én bele-bele szívtam a cigarettámba. És igen. Az, hogy elszeparáltak a világtól, és galád módon szétszakítottak minket Sebastian-nel, elég ok volt arra, hogy újra dohányozni kezdjek. Senki nem örült neki, és bevallom, hogy én sem, de összetörtem lelkileg és ez arra késztetett, hogy ismét rágyújtsak.

Körülbelül három perce ülhettünk kint, amikor a kávézó előtt leparkolt egy igencsak ismerős autó. Hosszasan méregettem a járművet, hogy mégis honnan a fenéből lehet ennyire ismerős, aztán amikor kiszállt a sofőr, rájöttem. A szívem kihagyott egy ütemet, a sírás azonnal folytogatni kezdett, és a kezeim is remegni kezdtek. A hamutartóra biggyesztve a cigit, leraktam a kezemből a poharam, és elnézést kérve a lánytól, azonnal felálltam a helyemről. Lassan a kocsi felé sétálva, megigazítottam a kötényem - ami idő közben felcsúszott - és tekintetemet a férfire szegeztem.

- Istenem - suttogtam, mire az illető azonnal rámkapta a fejét. Ekkor a könnyeim már utat törtek maguknak, a lábaim pedig kezdték felmondani a szolgálatot.

- Brooks - mosolyodott el, könnyektől csillogó szemekkel.

- Annyira hiányoztál - estem karjaiba, a szó szoros értelmében, ugyanis a lábaim már nem bírták tovább.

- Ha tudnád, hogy te nekem mennyire - ölelt annyira szorosan, mint amennyire szorosan még sose.

- Kezdtem megőrülni nélküled - dünnyögtem a mellkasába fúrva fejemet.

- Minden napom egy kínszenvedés volt - simogatta a hátamat miközben apró puszikat nyomott a hajamba. Végtelennek tűnő percekig álltunk ott, miközben úgy szorítottuk egymást, mintha ezzel megváltanánk a világot. Kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy mostmár minden rendben - pedig közel sem volt még így - és, hogy mostmár örökre együtt lehetünk. Nem érdekelt az sem, hogy felmelegszik a kávém, ahogy az sem, hogy leég a cigim és, hogy szegény Heather-t is ott hagytam. Csak az volt a fontos, hogy végre újra azt az embert ölelhettem és csókolhattam, aki számomra a mindent jelenti, és aki számára pedig én jelentem a mindent.