i do it for you ⁽ˢˢ⁾ ✔

part forty

Reggel mikor megébredtem Sebastian még békésen szunyókált mellettem. A takarót kicsit feljebb húztam magamon, majd egy pillantást vetettem a férfire. Kissé nyúzott volt, de az este után ezen nem lepődtem meg. A plafon felé fordulva, lehunytam a szemeimet, majd apró mosollyal a számon hallgattam a szuszogását. Akarva, akaratlan emlékképek cikáztak a fejemben az együtt töltött esténkről, ami miatt egyszerűen nem tudtam megállni a mosolygást.

Olyannyira nyugodtnak és boldognak éreztem magam a közelében - még így is, hogy aludt -, hogy meg se akartam moccanni mellőle. Pedig megfordult a fejemben az ötlet, hogy készítek neki valami reggelit mire felkel, de semmi kedvem nem volt itt hagyni őt. Majd ha megébred akkor esetleg utána közösen összedobunk valamit.

Óráknak tűnő hosszú percekig csak némán feküdtem egyhelyben, ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se keltsem fel a férfit semmilyen mozdulatommal sem. Tényleg csak 20 perc telhetett el amikor megdörzsölte szemeit, ám mégis óráknak tűnt.

- Jó reggelt - suttogtam miután felém fordult.

- Jó reggelt hercegnő - köszönt fáradt, rekedtes hangján.

- Hogy aludtál? - érdeklődtem, továbbra is levakarhatatlan mosollyal az arcomon.

- Jól - felelte tömören. - Min vigyorogsz ennyire?

- Csak... - tanakodtam el. - Rajtad.

- Ennyire nevetségesen nézek ki? - fésülte át ujjaival a haját.

- Nem. Dehogyis - csóváltam meg a fejem.

- Az estén jár az eszed - segített ki. Ajkamba harapva bólintottam egyet, mire Seb krákogott néhányat, megpróbálva ezzel eltűntetni a rekedtséget a hangjából. - Fel se keltem, de máris te jársz a fejemben.

- Az álmaimban is téged látlak - simítottam kezemet az arcára.

- Ha mindenhol ott lennél amerre csak nézek, én lennék a világ legboldogabb embere - somolygott.

- Most próbálsz rám kontrázni? - kuncogtam halkan.

- Hát próbálkozni szabad - húzódott közelebb.

- Azt mindig szabad - simítottam meg az arcát.

- Kérsz egy kávét? - érdeklődött.

- Máris ki akarsz kelni az ágyból? - nevettem aprót.

- Hát egy kávé az jól esne. Csak, hogy ne tűnjek ilyen fáradtnak - fojtotta vissza a mosolyát.

- Miért? Az vagy? - cukkoltam.

- Talán te nem? - magasodott fölém. Ajkaimat egy csíkká préselve, megráztam a fejem, de szinte azonnal ki is tört belőlem a nevetés, ahogy Sebastian nekiállt csikizni. Kapálóztam, kiabáltam, hogy hagyja abba, de ő továbbra is folytatta. - Azta. Az este nem sikoltottál ilyet - biccentett, mire lelöktem magamról, majd a csípőjére ülve, lihegve néztem rá.

- Hazug vagy - böktem ki.

- Igaz, bocsi - nevetett. - Hasonlót sikítottál csak.

- Hazudsz - püföltem a mellkasát. Seb csak nevetve nézte, gyenge próbálkozásaimat, majd egy másodperc alatt fordított a helyzetünkön, így ismét én kerültem alulra.

- Nem hazudok én - fogta le a kezeimet, hogy ne tudjam tovább ütögetni. - Csak egy kicsit tarkítom a valóságot.

- Mindjárt olyat sikítok én neked, hogy még a dobhártyát is beszakad - néztem rá résnyire nyitott szemekkel.

- Húha. Semmi esetre sem szeretnéd, ha megsüketülnék, ugye? - kérdezte játékosan.

- Semmi esetre sem szeretnéd, hogy teljesen véletlen gyomorszájon térdeljelek, ugye? - vigyorogtam rá. - Mert, ha nem akkor igazán nyugodtan abbahagyhatod a csikizést.

- Oké, játékidő vége - gördült le rólam. - Kávéidő kezdődik - nyújtózott egyet, majd kimászott az ágyból.

- Hozz nekem iis! - kiáltottam utána.

- Hazugnak neveztél! - jött a válasz.

- Mert hazudtál! - kiabáltam.

- Gyomron akartál rúgni! - kereste az érveket.

- Mert csikiztél! - vágtam vissza.

- Francba... Hogyan kéred a kávéd? - sóhajtott.

- Két cukorral, tejjel! - ültem fel az ágyban vigyorogva. - Köszönöm!!

- Hát van mit - támaszkodott az ajtófélfának, amíg lefőtt a kávé.

- Mondtam már, hogy mennyire imádlak? - húztam fel a nyakamig a takarót.

- Majd akkor imádj, ha be is hoztam - billentette oldalra a fejét.

- Hé - néztem körbe a szobában. - Hol a melltartóm?

- Öhm - vakarta az állát. - Azt hiszem valamerre arra eldobtam - mutatott a szekrény felé.

- Feldobtad a tetejére?? - tátottam el a számat.

- Megeshet - sietett el nevetve.

- Azt neked kell leszedni onnan! - méregettem a szekrényt.

- A te melltartód! - sétált be a két pohár kávéval.

- De én nem érek fel odáig - tártam szét a kezem.

- Az ciki, mert én se - tette le a poharakat az éjjeli szekrényre.

- Most csak szivatsz - kereszteztem össze magam előtt a kezeimet.

- Bocsi szívem, de az ott marad - vonogatta a vállát.

- És én akkor mibe megyek haza? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Anélkül - felelte egyértelműen.

- Otthon meg majd anya megkérdezi: Hol hagytad a melltartód? Én meg majd: Áh, a pasim feldobta a szekrény tetejére. Erre anya: Ohh. VÁRJ, MILYEN PASID? - játszottam el a lehetséges szituációt. - Vaagy: AZT MONDTAD, HOGY LILY-NÉL ALSZOL. BROOKLYN MILLS, EGÉSZ NYÁRRA SZOBAFOGSÁG! Erre én: De anyaa, nem teheted ezt. Erre ő: DE IGENIS MEGTEHETEM, MERT AZ ANYÁD VAGYOK! Aztán én: De anya nemár...

- Jó, jó, elég - nevetett Seb. - Majd leszedem onnan, csak hagyd abba - ült le mellém az ágyra, miközben tovább kacagott, majd átnyújtotta a kávémat.

- Mostmár csak akkor foglak imádni, ha tényleg le is szeded onnan - biccentettem.

- Hé, ez nem fair - rázta meg a fejét.

- Te dobtad fel, le is szeded - kortyoltam bele a reggeli napindítómba.

- Legközelebb nem dobálok el semmit... - sóhajtozott.

- Így jártál - nevettem, majd közelebb húzódva hozzá, a vállára döntöttem a fejemet, miközben ő átkarolva, egy puszit nyomott a hajamba. Ráérősen fogyasztottuk el a kávénkat, nem törődve az idővel, és azzal, hogy amúgy valami ennivalót is kellene majd csinálnunk, hisz a kávétól nem lakunk majd jól..