i do it for you ⁽ˢˢ⁾ ✔

part twenty-one

Ahogy a park felé sétálgattam, végiggondoltam magamban a mai napomat. Olyan jól indult, Seb hangüzenetével... Erőt adott nekem azzal, hogy szinte fel sem kelt, de máris én voltam neki az első. Támogatott, ahogy csak tudott, én pedig boldog voltam vele. Erre jött apám, aki teljesen lehangolt. A reggeli jó kedvem egy pillanat alatt elillant, ezt pedig felváltotta a keserű gyűlölet, amit apám iránt érzek. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mégis hogy gondolta, hogy majd én beszélgetni fogok vele...

Egy kavicsot rugdosva magam előtt, szinte fel se néztem a járdáról, egyedül csak akkor, amikor át kellett jutnom az út túloldalára. Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem jön egyetlen autó sem, átkeltem az úttesten, és egyenesen a park bejáratához indultam. Tekintetemmel egyből Sebastian-t kerestem, és nagyon reméltem, hogy már itt találom, ugyanis jelenleg úgy éreztem, hogy ő az egyetlen aki ki tudna rántani abból a gödörből, amibe apám belelökött a béna próbálkozásával.

Szerencsémre a férfi már itt volt, amikor pedig meglátott, szinte felugrott a padról, ahol eddig ücsörgött. A gyomromban a pillangók megébredtek, ahogy közeledni kezdett felém, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Ahogy szorosan magához ölelt, melegség járta át az egész testem. Akkor és ott, mintha minden gondom elszállt volna. A férfi karjai közt biztonságban éreztem magam, nekem pedig ennyi elég is volt ahhoz, hogy lenyugodjak. Hirtelen már nem is apámon kattogott a fejem, hanem Seb-en, és azon, hogy mekkora mázlim van vele.

A hosszas, néma ölelkezés után, egyik kezével az állam alá nyúlt, majd fejemet kissé megemelte, hogy a szemembe tudjon nézni. Kék íriszeibe fúrtam tekintetem, és szinte szavak nélkül kommunikáltunk.

- Minden rendben, oké? - kérdezte halkan, amire én válaszképp csak bólintottam. - Vége van, nem kell vele beszélned már - helyezte egyik kezét az arcomra, majd ujjával óvatosan simogatni kezdett. Érintésébe jólesően borzongtam bele, miközben visszanyeltem a feltörni kívánkozó könnyeimet. Sebastian mindig azt szajkózza, hogy erős vagyok, így hát annak is kell lennem. Nem hagyhatom magamat összetörni apám baromságai miatt.

- Nem tudtam meghallgatni az utolsó hangüzenetedet - húztam el a számat. - Édesapám közbe szólt...

- Nem maradtál le sok mindenről - húzta mosolyra a száját.

- Mi volt benne? - érdeklődtem, ugyanis azért kíváncsi voltam, hogy mit küldhetett.

- Elénekeltem mégegyszer a Last Christmas-t - vonogatta a vállát.

- Meg kell hallgatnom - haraptam be az ajkam, próbálva ezzel visszafolytani a nevetésemet.

- Ó, igazán nem szükséges - rázta a fejét, de én már húztam is ki a zsebemből a mobilomat.

- Dehogynem. Ezt egyszerűen nem lehet kihagyni - nyomogattam a készülék képernyőjét. A hangüzenetet lejátsszva, mosolyogva néztem Seb-re, és próbáltam magam elé képzelni azt az unott arcot amivel elénekelhette ezt a számot. - Egy kérdésem van mielőtt még elnevetném magam. Miért pont ezt a számot? - pislogtam nagyokat.

- Hát. Nem tudom - vonogatta a vállát.

- Köszönöm. Ennyit akartam - bólintottam, majd hatalmas nevetésben törtem ki. Sebastian csak a fejét rázta, én viszont nem bírtam abbahagyni a kacagást.

- Ez miért olyan vicces amúgy? - vonta fel a fél szemöldökét.

- Nem tudom, de olyan nagyon vicces - nevettem tovább.

- Ha megnyugszol egy kicsit akkor mutatok neked valamit - szólt közbe, én pedig nehezen, de abbahagytam a nevetést. Sebastian valamit babrált a telefonjával, majd felém fordította azt. Az első reakcióm az volt, hogy "Te jó ég!", de aztán ismét felröhögtem.

- Csodás vagy - nézegettem a telefonján lévő képet. - Ez a reggeli "Égnek áll a hajam" képed?

- Pontosan - bólintott.

- Át kell küldened - nyújtottam vissza a mobilját.

- Otthon az első dolgom lesz - csúsztatta vissza a zsebébe azt.

- Történt ma valami érdekes a suliba? - érdeklődtem, miközben reménykedtem, hogy semmi érdekesből/fontosból nem maradtam ki.

- Én helyettesítettem nálatok szakmain, mert Reid-nek valami orvoshoz kellett mennie vagy mi - mesélte.

- Nemáár. Ez most komooly?? És én pont ma nem voltam iskolában??? - akadtam ki. - Ez... Ez borzalmas!

- Láttál volna engem amikor megtudtam, hogy hozzátok kell mennem órára. Valamiért reménykedtem, hogy egyik pillanatban beállítasz, de aztán beletörődtem, hogy lehetetlen - karolta át a vállamat miközben elindultunk az egyik pad felé.

- Mit csináltál volna, ha megjelenek az órán? - pillantottam fel rá.

- Hát először is leszidtalak volna amiért késtél, majd a szünetben látogatást tehettél volna az irodámban - mondta komoly hangsúllyal.

- Ó, igen? Itt tartunk tanár úr?? - biccentettem oldalra a fejemet.

- Ó igen! Itt tartunk! - szállt be ő is a játékba.

- Akkor megfogadom, hogy még csak eszembe se fog jutni, hogy késsek az órádról - álltam meg az egyik pad előtt.

- Ne is. Csúnya vége lenne - rázta meg a fejét. Hosszasan egymásra nézve, próbáltuk visszatartani a nevetésünket, ami egy ideig sikerült is, ám a végén egyszerre tört ki belőlünk a kacaj. Közelebb lépve hozzá, miután mindketten sikeresen abbahagytuk a röhögcsélést, Seb a kezei közé fogta az arcomat, míg én a saját tagjaimat a mellkasán pihentettem. Hosszú csókban forrtunk össze, nekem pedig ez volt az ami végleg elfelejtettette velem a nemrégiben lezajlott nem kívánt szóváltást apámmal.