i do it for you ⁽ˢˢ⁾ ✔

part eighteen

Színjátszókörre Sebastian támogatásával sikerült is bejutnom. Miután a színházteremhez érve elengedtem a férfit, leültem az egyik székre, majd a táskámból előkotortam a mappámat. Párszor átolvasgattam a szöveget, amíg vártam, hogy a többiek megérkezzenek. Bastian ez idő alatt babrált a gépével, elrohant a műsorlistájáért a tanáriba, plusz hozott magának egy szendvicset, mert állítása szerint ma még alig evett valamit, szóval elküldtem enni, mert nem hiányzott, hogy elájuljon vagy hasonlók.

- Biztosan jól vagy? Nem akarsz haza menni pihenni? - ült le a színpad szélére.

- Megvagyok. Nem akarom kihagyni az órát - ráztam meg a fejem, miközben feltekintettem a papírokból.

- De ha bármi baj van... - kezdte, de félbe kellett szakítanom.

- Tudom, tudom. Ha baj van szóljak és intézkedsz - bólogattam monoton tempóban.

- Ez nem játék, ugye tudod? - váltott komoly hangnemre, mire ráemeltem tekintetemet. Bólintva jeleztem, hogy tisztában vagyok vele, majd szóra nyitottam a számat.

- Szerintem csak a stressz miatt van. Holnap nehéz napom lesz, és talán a kelleténél kissé jobban rástresszelek a tárgyalásra. Biztosan ez az oka. Máskor is előfordult már velem ilyen. Akkor például azért volt, mert fáradt voltam és túlhajtottam magamat - meséltem. - Jobban vagyok, sokkal - bólintottam határozottan. - És nagyon sokat segített ebben a jelenléted. Nyugtató személyiség vagy.

- Ezt bóknak veszem - nevetett halkan.

- Vedd annak - húzódott arcomra félmosoly.

- Adhatok egy tanácsot holnapra? - kérdezte.

- Ezt meg sem kellett volna kérdezned - pillantottam rá, a mappámat pedig a mellettem lévő székre helyeztem.

- Ne izguld túl, próbálj meg olyan dolgokra koncentrálni aminek nincs köze a tárgyaláshoz és csak akkor összpontosíts rá, amikor már arra kerül a sor, hogy te beszélj. Ne hagyd, hogy egy pillanatra is rosszul érezd magad. Ha úgy érzed, hogy egy falat sem megy le a torkodon, akkor is próbálj meg enni. Egy kicsit mindenképpen, hogy a vércukrod még csak véletlenül se essen a normál alá. Igyál, pótold a folyadékot. Egyél szőlőcukrot, meg csokit. Serkenti az agysejteket, hamarabb meg tud majd fogalmazódni benned a mondandód, és minél hamarabb válaszolsz, annál meggyőzőbbnek fog hatni - magyarázott, miközben felállt a színpad széléről, majd a mellettem lévő székről felkapta a mappámat, és leült mellém. - Annyira szívesen mennék, hogy támogathassalak élőben is, de tudod, hogy ez nem lehetséges - helyezte kezét a vállamra.

- Tényleg jó lenne, ha ott lehetnél, de muszáj beérnem a lelki támogatásoddal - fordultam félig felé.

- Tudom, hogy minden úgy fog történni ahogy neked a legjobb lesz - simított végig lassan az arcomon. - Ha végeztél, majd dobj egy üzenetet.

- Délután összefuthatnánk a parkban - vetettem fel az ötletet. - Persze csak, ha ráérsz - fűztem hozzá gyorsan, hisz nem akartam, hogy esetleg miattam mondjon le valamit.

- Ráérek. Abszolút - bólogatott. - És akkor kinesélheted nekem a napod.

- Köszönöm, hogy számíthatok rád - birizgáltam a karkötőmet a kezemen. - És ezt is köszönöm - biccentettem az ékszerre.

- Remélem tetszik - mosolygott szemeimet fűrkészve.

- Viccelsz? Imádom - néztem fel rá. - Biztosan sokba kerülhetett.

- Azzal te ne foglalkozz - legyintett, én viszont nem hagyhattam annyiban a dolgot. Egy köszönömmel nincs letudva.

- De nem tudok nem foglalkozni vele. Mivel hálálhatnám ezt meg neked? - fúrtam tekintetemet kék, csillogó íriszeibe.