Ott hagytuk a nőt és foglaltunk 2 szobát egy olcsó hotelban. Mark ezek után eltűnt. Mondván, hogy ki akarja élvezni az olasz kiruccanását, így most egyedül vagyok a szobába és az ágyon fekve gondolkodok.
1 óra elteltével kinyílt az ajtó és Bruce jött be rajta.
- Hány cigarettát szívtál el? - kérdeztem és felültem az ágyon.
- Legyen elég annyi, hogy vennem kellett másikat. - mondta és felmutatott egy dobozt.
- Te sem leszel a halálod után szerv donor.
- Nem is állt szándékomban. – ült le a fotelbe. – ha már az én szerveimről van szó, akkor hagy tegyem tönkre, a saját akaratomból.
- Most miért mondod ezt?
- Mert túl naiv vagy. – támasztotta meg a fejét és engem figyelt.
- Ennek most mi köze van a szerveidhez?
- Semmi.
- Hát rendben. – mondtam és felültem az ágyon. – De miért is vagyok naiv?
- Mert beengedtél egy olyan embert, mint én a lakásodba, az életedbe és a családodba, pedig nem lett volna szabad.
- Miért?
- Mert én egy rossz ember vagyok. Rossz dolgokat tettem a múltban és talán az egész életembe rossz dolgokat teszek, majd.
- Ha nem akarod akkor ne csináld.
- Ez nem ilyen egyszerű- rivallt rám. Semmit nem tudsz rólam. Nem kellett volna, hogy beengedj az életedbe. Akkor a sikátorban ott kellett volna hagyj.
- Én ezt nem így gondolom. – mondtam és elgondolkoztam, hogy mit is mondhatnék most. Az ujjaimmal belemarkoltam a takaróba és kinéztem az ablakon. – Ha nem mentem volna oda hozzád, akkor most valahol holtan feküdnék vagy szenvednék a magány keserű ízétől.
- Miért lennél magányos? Neked mindened megvan. – mondta én, pedig halkan elnevettem magam.
- Minden, mi? Semmim nincs meg, amire szükségem lenne. Nincsenek szerető szüleim, normális barátaim. Rendes életem sincsen, hiszen nem tudok jól kijönni az emberekkel és ismerkedni sem tudok. Az egyetlen, amihez értek beleütni valamibe az orromat. Ironikus igaz?
- Ugyan olyan vagy ezen a téren, mint én. Sosem tudtam barátkozni. Mindenki csak egyvalamit akart tőlem, hogy menőzhessen azzal, hogy „haverok" vagyunk. Éppen ezért sosem bíztam az emberekben. – sóhajtott. – Utána jöttél te és mindent elrontottál.
- Ugyan mivel?
- Beszambáztál az életembe, mint valami táncos és romba döntötted az eddig felépített életem. És ezt értsd a jó értelemben. Kiszabadítottál egy olyan világból, ahova nem is igazán, akartam tartózni. De ez a világ nagyon nem akar elengedni. – mondta és a szembe nézett. – Éppen ezért megfoglak védeni bármi áron.
- Ez kedves. Szembe néznél egy családtaggal miattam?
- Ha képes leszek rá, akkor igen. – mondta és elmosolyodott. De ez nem az a bizonyos boldog mosoly volt, ez inkább tele volt bánattal. Összeszorult a szívem, ahogy ránéztem és furdalt a bűntudat, hogy nem tudok neki segíteni. Az egyetlen, amit tehettem, hogy támaszként mellette állók. Felálltam az ágyról és oda sétáltam hozzá.
- Én sem vagyok sok mindenre képes csak arra, hogy itt álljak most melletted támaszként. – öleltem magamhoz.
- Túl jó vagy hozzám. – mondta, de a kezét a derekam köré fűzte.
- Amúgy nem érdekel, hogy ki voltál. Csak az, hogy ki vagy akkor, amikor velem vagy.
- Nem kellene megbíznod bennem. - suttogta, de én nem hallottam.
- Tessék? Nem értettem. - Pillantottam rá.
Az ajka pár milliméterre volt az enyémtől. A szemébe néztem.
- Bruce? - Kérdeztem halkan.
- Shh... - mondta és lassan az ajkaimra hajolt.
A szívem őrülten vert. Semmi másra nem tudtam gondolni. Sőt inkább semmire. Akartam őt. Viszont akkor még nem tudtam semmit. Csak a vágyra tudtam gondolni. Lassan eltolt magától, majd megölelt.
- Ez nem egy baráthoz méltó viselkedés volt. Sajnálom.
Fogalmam sem volt mire gondolt, de vettem egy mély levegőt és viszonoztam az ölelését.
- Nem tudom, mit titkolsz, de mondtam, hogy nem számít.
A vihar előtti csend a leghangosabb. Az, ami eddig történt velünk az semmi, ahhoz képest, ami a napokba fog várni minket.
Talán úgy 10 óra lehetett, amikor kinyílt az ajtóm. Nem mozdultam csak visszacsuktam a szememet. A nyakláncomat a melltartómba raktam. A közeledő lépteket hallgattam. Amikor megállt mellettem a fejemhez emelt egy fegyvert. Éreztem a bőrömön a hideg fémet. Féltem.
- Ébresztő Csipkerózsika. - Hallottam a férfi hangot. - Tudom, hogy ébren vagy.
Kinyitottam a szememet és felültem. A fegyvert egy pillanatig se vette el a fejemtől.
- Mit akar? - kérdeztem.
- Ne keljen elmondanom. Azt a nyakláncot, ami a nyakadban... volt. Hova lett?
- Mégis elmondta. Már nincs nálam.
- Kinél van? - hajolt közelebb.
- Nem tudom.
- Nálad van igaz? - kérdezte és elkezdte felforgatni a szobát. - Hol van? - kelt ki magából, amíg én nyugodtan ültem az ágyon és figyeltem, hogy szétszedi a berendezést. Figyelj! Csak nyugodtan. Teljesen természetes, hogy felforgatod a szobámat. Ne zavartasd magad.
- Nem tudom.
- Akkor, majd máshogy kihúzom belőled. - mondta és elkezdte kicsatolni az övet. - Tudod a rossz kislányokat meg kell büntetni.
YOU ARE READING
A tetovált fiú /Befejezett/
Romance"Nyakig ki van tetoválva a teste. Utálom az ilyen embereket, de mégis vonz a közelsége. Minden szavára ugrok még, ha azt amúgy meg se tenném. Megbolondulok érte. Egy őrült veszi át a helyemet, amikor hozzám szól. Nem tudok rendesen beszélni csak hül...
