A tetovált fiú /Befejezett/

5. rész - Rossz ember?

Elindultunk a szobám felé, majd zavartan nyitottam ki a szobám ajtaját. Jobban belegondolva ez az első alkalom, hogy egy fiút engedek be a szobámba, ami az én búvóhelyem volt. A kis állatott el sem engedtem és úgy vettem le a táskámat és a kabátom. Előkerestem az egyik dobozból egy régi takarót és egy alacsonyabb dobozt kiürítettem, úgy hogy nemes egyszerűséggel fogtam magam és kiborítottam a szoba közepére, amit a fiú egy halk nevetéssel díjazott.

- Ne nevess. Inkább segíts. - mondtam, de en is nevettem.

- Mit segítsek? - kérdezte és levette a kabátját, a táskáját már az ajtónkba elhagyta.

- Béleld ki nekem ezt a dobozt azzal a takaróval. - kértem.

Amikor befejezte belehelyeztem a kis állatott és a sálammal betakartam.

- Nem sajnálod a sáladat?

- Nem, van másik.

Oda ültem a kisállat mellé és néztem, ahogy szuszog. A fiú közben körbe járta a szobámat és nézelődött, mint a kisgyerek a játékboltban. Megállapodott a szeme a sarokban pihenő gitáromon, amihez persze azonnal hozzáért.

- Játszol rajta? – kérdezte.

- Szoktam.

- Kipróbálhatom?

- Tőlem. – válaszoltam, majd visszanéztem a kisállatkára. Egy kis idő után miután abbahagyta a fészkelődést egy kellemes dallam csapta meg a fülemet. A fiúra néztem, akinek teljesen megváltozott az arckifejezése. Nagyon koncentrált, de látszott, hogy közben élvezi is, amit csinál. Engem teljesen megnyugtatott a zene. Nem éreztem semmilyen fájdalmat, olyan volt, mintha egy légüres térben lennék. Amikor a dallam véget ért a fiúra n az asztalomnál ugyan ezt tette.

- Furcsa egy lány vagy Angelina. – szólalt meg hirtelen, de rám sem emelte a tekintetét. Csak a gitárral foglalkozott.

- Mert te nem vagy az? Hagyod, hogy megverjen valaki. - néztem rá kérdőn.

- Ez igaz. - nevetett. – De te engedtél be egy idegent az otthonodban.

- Én sem értem miért engedtem be egy huligánt az otthonomba. – sóhajtottam.

Hirtelen eszembe jutott, hogy nálam van a dzsekije. Felálltam és oda sétáltam a táskámhoz és elővettem az összehajtogatott kabátot, majd oda adtam neki.

- Köszönöm. - mondtam és visszaültem az előbbi helyemre. – A törölközőt előbb kimosom.

- Furcsa vagy. - mondta komolyan.

- Ezt az előbb már mondtad.

- Vagyis inkább más vagy, mint a többiek.

- Miért is?

- Mert nem is másztál rám, ahogy a többi lány csinálná...

- Talán bánod, hogy nem másztam rád?

- Nem. - mondta és elmosolyodott. - Ez így olyan békés.

- Igen. Napközben az. - mondtam kínosan nevetve.

- Hogyhogy?

- A szüleim kapcsolata nem olyan jó.

- Látom rajtad, hogy nem akarsz róla beszelni.

- Nem igazán...
Újra csend telepedett közénk.

- Kérsz valamit? - kérdeztem tőle zavartan.

- Egy meleg ital most jól esne. - mondta nevetve.

- Rendben. - mondtam és felállva elindultunk lefelé. - Tea jó lesz? - kérdeztem és közben felkapcsoltam a fűtést.

- Igen.

- Ülj csak le. – engedtem a vizet egy kis edénybe és felraktam forrni.

- Mivel érdemelted ki Katy utálatát? – kérdezte, miközben én tejet kerestem a hűtőben.

- Elmondtam neki a véleményemet róla az első nap után. Nem igazán tetszett neki.

- Azt meghiszem. Ő volt... Mindegy. Felesleges róla beszélni.

- Hát rendben. Az előbb te is figyelembe vetted, úgyhogy most én sem erőltetem. - mondtam mosolyogva.

- Esetleg... - kezdte. - Máskor is eljöhetek? - Kérdezte halkan.

- Nem hiszem, hogy ez olyan jó hely lenne ahhoz, hogy idejárj. - zavartan hátra igazítottam a hajamat.

- De az. Itt talán végre önmagam lehetek.

- Hogy bízzak benned? - kérdeztem viccelődve.

Hiába akartam viccelődni, ahogy ránéztem a szívem összeszorult. Az arca akár egy kisgyereké, akinek most halt meg az anyukája. Meg tudok bízni benne? Már beengedtem a házba... És nem is tett ellenem semmi rosszat, sőt. Éppen ez az, hogy segített nekem a legrosszabb helyzetbe. Mondjuk ezt csak azért tette, hogy megtartsam a titkát. Nem is olyan rossz ő.

- Rendben. – mondtam. – Megbízok benned. Ha itthon vagyok, bármikor átjöhetsz. –

- És honnan fogom tudni, hogy éppen itthon vagy-e?

- Nem vagyok nagyon eljárós típus szóval, ha nem vagyok, suliban általában itthon vagyok.

- A biztonság kedvéért megadnád a telefonszámod? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében.

- Öhm.. igen. – mondtam zavartan és elkezdtem diktálni a telefonszámom. – Most már bármikor elérhetsz. – álltam fel és elkészítettem a teát. Egy bögrével raktam elé, majd megvártam, amíg megissza.

- Akkor holnap átjöhetek.

- Persze.

- Remek. – mondta. – Köszönök mindent. – mondta és felállt. – Viszont most mennem kell. Van még egy kis dolgom.

- Rendben. – mondtam és kikísértem.

- Holnap reggel érted jövök. – mondta.

- Minek?

- Hogy el ne tévedj.

- Busszal járok.

- És elszoktad érni?

- Nem mindig.

- Na látod, pont ezért jövök eléd. Szia.

- Szia. – mondtam és eltűnt az utca sarkán.

Bementem és a kiscica mellé ültem. Elkezdtem simogatni, közben mosolyogtam. Jó ember. Biztos neki is megvannak a problémái. Amibe én nem szólhatok bele, hiszen nekem is megvannak a problémáim, amibe ő nem tud beleszólni. De ez így van rendjén. Nem kell mindennek mindig tökéletesnek lennie. Elég, ha én jól érzem magam a körülöttem lévőkkel.

Amikor anyáék hazaértek én már az ágyamba feküdtem és a volt osztálytársaimmal beszélgettem. Talán nem is utálom Brucet annyira, mint hittem. Itt látszik, hogy előítéletes voltam vele szembe. De még mindig nem tudok szinte semmit róla és csak pár napja vagyok itt. Viszont eléggé bűntudatot keltett bennem, hogy csak a tetoválásai alapján ítéltem el, hogy ő egy rossz ember, de lehetne rosszabb is.

Most így visszagondolva nagyon rosszul indítottam. Talán, ha egyszer kétszer csöndbe maradnék, akkor most másképpen lenne. Viszont most így ebben a formában egyáltalán nem bántam meg semmit.